A vér kultusza - Röviden az aztékok hiedelemvilágáról

A hajdani Azték Birodalom lakóinak kultikus életében, vallásában mindig is központi helyet foglalt el a vér - valamint ehhez kötődően a véráldozat - motívuma. A vérnek ugyanis valamiféle mitikus őserőt tulajdonítottak: lényegében olyan életerőt kötöttek hozzá, amely világképük szerint a mindenség egészének működését biztosítja. Hiedelmeik szerint a vér mint életnedv tölt meg minden létezőt életerővel...

Egy ősi eredetmonda szerint például a Nap sem tudott kezdetben - vér hiányában - megmozdulni az égen, és csak azután kezdhette meg életadó útját az égbolton, hogy az ősistenek sorra feláldozták magukat a Napért, vérüket adták, így tehát haláluk lehelt életet a Napba. Ettől kezdve viszont a Napnak állandóan vérre volt szüksége, és innen már egyenes út vezetett a véráldozati kultusz kialakulásához...

Az azték népesség kultúrájának, civilizációjának nyomait főként a közép-amerikai Mexikói-medencében találhatjuk, azaz a mai Mexikó középső és délebbi részén, a Mexikói-öböl és a Csendes-óceán között húzódó szárazföld-hídon.

A területen már i.e. 20000 körül megjelentek vadászó-halászó életmódú törzsek, amelyek észak-déli irányú vándorlásuk során itt vonultak át, vagy a vándorlást épp megunván valamelyest erősebben kezdtek kötődni a Mexikói-medencéhez és vidékéhez. Idővel életmódjuk egyre szorosabban a területhez kötötte e törzseket: részben letelepedtek, illetve félnomád gazdálkodásra tértek át; i.e. 5000 körül már kukoricatermesztéssel is foglalkoznak, továbbá fejlettnek mondható kézművesiparral rendelkeznek: agyagot formáznak, kosarat fonnak; i. e. 1500 táján pedig már vályogviskókban laknak.

Ezt követően a civilizációs folyamatok egyre felgyorsultak, és már mind fejlettebb, mind differenciáltabb törzsközösségek váltották egymást, amelyek között ugyanakkor kulturális folytonosság képződött (pl. sorozatos egybeolvadások révén). Az aztékokat megelőző népek közül itt az olmékokat érdemes említeni, mivel lényegében az általuk kialakított vallási-társadalmi berendezkedés határozta meg az összes későbbi - a térségben született - állam törvényi alapjait is; továbbá jelentős még a toltékok utóhatása, ugyanis az ő katonai szerveződésük élt tovább az őket közvetlenül követő azték terjeszkedésben és birodalomépítésben.

Az aztékok i. sz. 1200 körül nyomultak be északról a térségbe. Honfoglalás-mítoszuk szerint egy sasmadarat követve jutottak erre a területre. 1345-ben a Texcoco-tó egyik szigetén - a mai Mexikóváros helyén - alapították meg későbbi fővárosukat, Tenochtitlant. Közben pedig a tolték mintát követve szervezték meg katonaállamukat, amely részben más városokkal szövetségben, részben folytonos és igen agresszív katonai fellépések útján (a katonai erőfölényt érvényesítve) óriási birodalommá nőtte ki magát, amelyben lényeges bevételi forrás volt a leigázott népektől szedett sarc.

A harcias szellem természetesen a nép hitvilágában is megjelent. A bevezetésben említett véráldozat ugyan általánosan elterjedt volt Közép- és Dél-Amerika ősi népeinél, azonban sehol másutt nem öltött ekkora méreteket. Az aztékoknál már a kezdeti idők istenségei is igen "vérszomjasak" voltak, így például a törzsi isten, Huitzilopochtli tiszteletére, illetve vélt elvárásainak teljesítésére is igen nagy tömegben végeztek emberáldozatot - főként a csaták során foglyul ejtett ellenséges harcosokat használva e célra.

Mindez természetesen szintén szükséges volt a harci szellem ébrentartásához, amely lehetővé tette egy ilyen kiterjedt birodalom kiépítését, illetve létének kiharcolását és folyamatos fenntartását. A jelenség tehát természetesen ezekre a mélyebb okokra is vezethető vissza, és semmiképpen sem egyszerű szadizmusról, vérszomjasságról van szó. Hiszen egy percig sem szabad elfelejteni, hogy egy igen fejlett civilizációról van itt szó (pl. még írásbeliséggel is rendelkeztek), amelynek tagjai különben igen kifinomultan szabályozott, fejlett államrendben éltek.

Az aztékoknak egyébként megszámlálhatatlanul sok istenük volt. Hitük szerint a bőséges termés, a katonai siker, az egyéni boldogulás, - életük minden elképzelhető eleme egy-egy megfelelő isten kegyelmétől függött. Amint a társadalom fejlődött, isteneik panteonja is egyre csak gyarapodott, ehhez jött még hozzá, hogy gyakran a meghódított területek vallási kultuszait is beolvasztották a magukéba. Okozott némi kavarodást az is, hogy számos isten ugyanazon feladatokat látta el...

Legfőbb isteneik: Chicomecoatl, a kukorica istennője, aki a lét és a termékenység felett általában is gyakorolt hatalmat; Quetzalcoatl, az emberiség teremtője, akit fején tollas fejdísszel ábrázoltak, és akinek alakja a tudást is jelképezte; Coatlicue, a holdat és a csillagokat megszülő istennő, aki jellemzően kígyók alkotta szoknyában került ábrázolásra. Az ember-alakú istenek tisztelete mellett megmaradt továbbá egyes állatok ősi tisztelete. Természetfölötti erőt tulajdonítottak a sasnak - a harciasság és a fény a Nap szimbólumaként tisztelték; a jaguár a hatalom, a bátorság jelképét adta; a kígyó pedig: vedlésében a világ folytonos megújulásának, ugyanakkor változandóságának képét látták, hullámzó mozgása révén meg a vizet, ezzel pedig a termékenységet jelenítette meg. Az állatalakokat viszont a továbbiakban sok kisebb istenség is követte; de akármilyen nagyra is nőtt körük, tiszteletük nem csökkent.

Nem múlhatott el egyetlen nap sem anélkül, hogy a birodalom monumentális templomaiban, vagy kisebb szentélyeiben (pl. szent barlangokban az anyaméhhel való párhuzambaállítás révén a világ születését kötötték ezekhez) ne tartottak volna ritmikus zenével és eksztatikus tánccal kísért szertartásokat isteneik tiszteletére. Ilyenkor lényegében az isteneknek tulajdonított szükségleteket, kívánságokat elégítették ki. A természet különböző erőit megtestesítő isteneknek pedig az aztékok hiedelmei szerint elsősorban véráldozatra volt szükségük. Legtöbbször persze állatok vére is megfelelt (pl. a felkelő Napnak minden hajnalban madarak százait áldozták fel a nagyobb templomokban), ám jelentősebb alkalmakkor az emberiség tagjainak is meg kellett hozniuk a maguk áldozatait, ahogyan azt az őskezdet idején maguk az istenek is megtették. Az ellenséges csapatokból ejtett foglyok tömeges feláldozása mellett maguk az aztékok szintén sok vért szolgáltattak isteneiknek.

Szokásban volt az öncsonkítás, a fül, a nyelv megsebzése. Az azték harcosok körében a fájdalommal szembeni tűrés tekintélyt adott, a bátorság, az erő jele volt, egyfajta közösségi elvárás. Az öncsonkítás terén különben éppen a papság tagjai voltak a legbuzgóbbak, de véráldozattal kellett a mindenkori uralkodónak is bizonyítania rátermettségét. A véráldozat viszont - azon túl, hogy az önfeláldozás jele volt - egyszerre biztosította a világ körforgásának fenntartását, és az istenek engesztelését, így tehát ez a szertartási forma kegyetlensége ellenére sem valamiféle barbár vérszomj megnyilvánulása volt (bár kialakulásában ez szerepet játszhatott), hanem egy bonyolult világszemlélet egyik eleme, következménye.

A vallási rend fejlettségét, összetettségét különben az is mutatja, hogy az valójában nem vált külön a törvénykezéstől, azzal szerves egységben állva szervezte meg a birodalom egészének rendjét. A bűn és annak közösségi kezelése, a túlvilági élet hitük szerinti rendje és még megannyi eleme a mindennapi életnek egyszerre tartozott a törvénykezés valamint a hit területére, illetve ezek nem is igazán választhatók szét.

Törvényeik - amelyek tehát a mai értelemben véve egyszerre voltak világiak és vallásos jellegűek - igen szigorúak voltak. A feljegyzések arról tanúskodnak például, hogy akár fővesztéssel is járhatott, ha kitudódott egy házasságtörés, de hasonló elbírálás alá esett a részegség is. Enyhébb esetekben azonban lehetséges volt a katolicizmuséhoz hasonló "vezeklés" és "bűnbocsánat", itt azonban csak egyetlen egyszer lehetett "tiszta lappal" indulni. A halál utáni létet is uralta a társadalmi meghatározottság: a dicső harcosok persze minden további küzdelem nélkül lepkeként vagy kolibriként örülhettek a boldog újjászületésnek; másokra viszont fáradságos és veszélyes út várt, amelyet a túlvilág különböző szintjein keresztül kellett megtenniük, és amelyre csak korábbi rangjuknak megfelelő segédeszközöket vihettek magukkal.

Azt tapasztalhatjuk tehát, hogy az aztékok számára hitviláguk át- meg átfonta életük minden eseményét. És vallásuk korántsem csupán a birodalomépítő küzdőszellem fenntartását biztosította, hanem egységes és átfogó világképet nyújtott a nép tagjai számára, továbbá rugalmassága révén fejlett társadalmi rendszer kialakulását tette lehetővé.

Az azték civilizáció mégis gyorsan megsemmisült. Az ok viszont egyértelműen külső eredetű: az 1519-től kezdődő, Cortez vezette spanyol hódítás. A spanyol konkvisztádorok földig rombolták az útjukba kerülő városokat, 1521-re pedig elfoglalták a birodalom fővárosát is, a spanyol korona gyarmatává téve ezzel a terület egészét. Az Azték Birodalom pedig ennek köszönhetően végleg letűnt: a múlté lett - gazdag kultúrájával együtt.

- cp - NagyUtazás.hu