2009. november 13., péntek

Nagy Lajos: Éjjel, félegy után



Mikor felért a második emeletre, elővette télikabátja zsebéből kis villamos lámpáját s mire a lámpa gombját megnyomta, már az ajtóhoz is érkezett. Az üdítő fénykévécskét az ajtó zárjának szegezte, a kis hideg kulcsot beleillesztette a kulcslyukba és simán nyílt fel a sötét ajtó. Bent volt a lakásban, becsukta maga után az ajtót. Megemelte a jobb kezét, előbb az érdes tapétát érintette meg, aztán felgyújtotta a villanyt. Tekintete átfutott a szobán és semmi váratlanon nem ütközött meg, pár pillanatra megpihent az íróasztalon ketyegő ébresztőórán. Érzékelte is homályosan a kerek fehér lapot, a fekete számokat és a két mutatót, de azért nem nézte meg, hogy hány óra van. Tehát holnap félórával később kel fel, ráér - gondolta. És benézett a fekete reszketeg űrbe, a másik szobába, a nyitott ajtón keresztül. És kissé kellemetlennek érezte, hogy nem vonzza semmi vágy a másik szobába. Nem szerette a hálószobáját, emezt jobban tűrte. Talán azért volt ez így, mert a hálószobában egyszer betegen feküdt két hétig, és az nagyon rossz volt... Megnézte a zsebóráját. Nagy duplafedeles aranyóra volt az, a mellényzsebében, vastag aranyláncon. Félegy múlt négy perccel. Többet gondolt. És rátekintett ismét az ébresztőórára, mintha össze akarná hasonlítani a kettőt. De megint nem látta, hogy az mennyit mutat, mert már arra gondolt, hogy reggel kilenckor! Reggel kilenckor fog felkelni... Kilenckor... holnap... a hivatal... Igen, a húsz koronát holnap elküldi postán Máriásinénak. De nem a szolgával adatja fel mégsem, mert hát mit lássa az ezt a dolgot. Mi köze hozzá!... A felöltőjét levetette, a fogasra pillantott, de csak letette a díványra, mert épen a dívány mellett állt. Indult a másik szobába... Ha meg délutánra halasztja a pénz feladását, megint megtörténhetik, hogy elmarad az egész dolog. Holnap délután a »Messina« kávéházba megy uzsonnázni és ezentúl állandóan oda fog járni, mert itt mindig mellé ül az a kellemetlen... Felcsavarta a villanyt. Legjobb lesz a húsz koronát mégis csak délelőtt feladatni a szolgával, épen azért, mert mi köze hozzá. Annak a szegény asszonynak nagy szüksége van már erre a pénzre. Az ágya nem volt rendesen megvetve. Ezt nem szerette, mert így visszataszítónak érezte az ágyat... Elsején az apjának is több pénzt kell küldenie, mint rendesen. A kabátját már levetette és egy szék támlájára borította. A mandzsettáját kezdte legombolni. Tulajdonképpen csalás, ha az ember megfordítja a mandzsettáját - gondolta. A külső vége tiszta, a belső meg piszkos. Még jó keresetű embernek is kell ilyen stikliket csinálnia. Pár nap múlva már elseje. Mikor is van elseje, illetve milyen napra esik? - és ment vissza az első szobába, amelyben egy kis reklámnaptár állt az íróasztalon... Elsején már Sándornak is kell valamit törleszteni. Ötven koronát. Éppen kerek szám. De negyven is van annyira kerek, mint az ötven. Ennyit fog törleszteni... Elseje péntekre esik. Ma kedd van... Az ember bármennyit keres is, annyi a fizetnivalója, hogy elmegy a kedve mindentől. Sőt mindig rosszabb és rosszabb, mert az ember lassanként mindent megun. Már enni sem jó, inni sem jó, csak éppen hogy muszájból csinálja az ember mind a kettőt. No de azért megnősülni is ostobaság... Negyedikén és ötödikén ünnep... Már ismét bent állt a másik szobában. Ahogy megállt és így megszűnt léptei alatt nyikorogni a parketta, feltűnt neki a nyikorgás és bosszankodott a parkettán. Igaz, hogy bajosan tudna valaki orozva közeledni hozzá, éppen azért, mert könnyen nyikorog a parketta de hát ez nem számít, azért még nem volna szabad a parkettának ilyen kellemetlenül nyikorognia. Leült az ágy szélére és megoldotta a cipőjét. Mégis csak el kell kezdenie újra a sportot, így, harminchat éves vén fejjel. Amióta nem sportol, minden testi erőkifejtés nehezére esik. Most például, hogy lehajlott, egészen összenyomorította a hasát. Sportoló ember az ilyesmit meg sem érzi. Huh, mikor katona volt, milyen undok volt a »gelenksübung«, mégis milyen nagyszerű az... A cipő is lent volt... A harisnya is... Tehát holnapután ... fenét holnapután, negyedikén és ötödikén ünnep. Vasárnap, hétfő, kedd ünnep. Elég butaság, de jó...

Hiszen akkor nem is tizenhatodikán kezdi meg a szabadságát, hanem hatodikán. Nagyszerű! Így három nappal hosszabb lesz a szabadságideje. Négy hét és három nap. Harmincegy nap. Akkor már szombaton utazhatna, este felülne a vonatra és másnap délelőtt már Berlinben volna. Két hét Berlinben, két hét Párizsban. A lukas harisnyákat már össze kell majd mind szedni és megstoppoltatni. A múlt esztendőben nagyon jól megcsinálta ezt... igen, Katonánénak hívták... Az ágyon ülve vetette le az ingét. A székre akarta dobni, de nem jól dobta, az ing a szék mellé esett a földre. Nem baj, a föld, azaz padló is tiszta, illetve holnap tiszta inget vesz fel... Most lesz először Berlinben. Végre! Szép kort ért el, mire megláthatja Berlint. Mert az ember tulajdonképpen rabszolga. Még egy uralkodó is rabszolga... Felvette a hálóingét, a legfelső gombbal begombolta. Felállt, a parketta már ettől is nyikorgott - bosszankodott. Átment a másik szobába. Beállította az ébresztőórát kilencre. Pedig lehetséges, hogy már holnap bejön az igazgató. De nem baj. Most már csak kilenckor fog felkelni... Ezeket az esteli sörözéseket abba fogja hagyni. Már úgyis pocakosodik... A kulccsal is bezárta az ajtót, a villanyt lesrófolta. Visszament a hálószobába... Minden rendben van, holnap telefonál a szabónak, hogy vitesse el a dohánybarna ruháját és vasalja ki. Itt is lesrófolta a villanyt, aztán felgyújtotta az éjjeli szekrényen levő csillárt... Még mindig nem vett piros és zöld nyakkendőket a dohánybarna ruhájához. Persze, mert elfelejtette. De látott zöldet a »Bauer és Holz« kirakatában. Most már nem fogja elfelejteni, mert ha a »Messinába« jár uzsonnázni, mindennap látni fogja a kirakatot... Két hétig lesz Berlinben. Nem sok. Jóformán semmi. De hát már neki az elég. Fiatal ember, az más... Már szombaton utazhatna. De ma már kedd. Kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat... Aj, már lehetetlen a dolog. Nem lehet mindent ilyen rövid idő alatt elintéznie. A hivatalban sem lehet... Eh, marad a szabadság tizenhatodikára... Már az ágyban feküdt, felhúzta magára a paplant állig. Paplannak legszebb szín a piros. Vidít. És bizony szüksége van az embernek egy kis vidámságra, amikor lefekszik, mert mégis csak olyan a lefekvés, mintha az ember kissé készülne meghalni. Mintha az ember kissé temetkeznék. A lefekvéshez mindig elszántság kell. Az éjjeli szekrény csillárján zöld ernyő van, de hát hiába. Nem sokat használ az... Talán aki nős és szereti a feleségét. No de van annak is baja elég. Ő nem házasodnék már meg harminchatéves vén testtel és lélekkel. Pláne, leginkább csak a fiatal leányokat szereti! Tizenhat-tizennyolc éveseket, üde kis moletteket... Tizenötödikén este ül vonatra, tizenhatodikán Berlinben lesz. Kissé unalmas lesz, mert nem fiatal már és a munkát nagyon megszokta. Alig tud munka nélkül ellenni. Egészen más egy művészféle vagy valami újságíró. De mit csináljon egy hivatalnok Berlinben két hétig?... Most jó erőben van, de jövőre biztos, hogy megint Karlsbadban kell töltenie a szabadságát... Ej, még az sincs kizárva, hogy egyszer csak elhatározza magát és megnősül. Ebből a kis Lenke iránti epekedésből még lehetne valami. Lenne aztán gyerek. A gyerekkel aztán elbíbelődik az ember elméje. Valami célt érez az ember a szívében... Tehát holnap okvetlenül el fogja küldeni a húsz koronát Máriásinénak. Délelőtt, a szolgával küldi postára. Az utalvány szelvényére csak a nevét írja, egyebet semmit. Berlinből és Párizsból képes lapokat fog küldeni Lenkének. Mielőtt elutazik, azt fogja neki mondani, hogy fáj, hogy olyan sokáig nem láthatja. Ezt egész komolyan, érzéssel fogja mondani, hadd lásson valamit a leány... Holnap a szabónak is telefonál. Holnap veszi meg a világoszöld nyakkendőt is. Még a paplan is milyen meleg, hát még ha dunna lenne! Nyitott ablakok mellett pedig nem lehet aludni... Eloltotta az éjjeli szekrény csillárját is. Mindössze ezer koronája lesz az útra. Nem sok. Alig is lehet már előrébb mennie hosszú éveken keresztül. Mind a két aligazgató még aránylag fiatalember. Ha úgy véletlenül meghalna a Szemerei, az nagyon jó lenne. Kollánt nem is kívánja, mert úgy is hiába kívánná, az száz évig is elél, akkor is úgy ütik majd agyon. Azt pedig már ma is megérdemelné... Az útra vesz egy új sárga utazó táskát. Mire hazajön, egy krajcárja sem lesz. Elfogy a következő elsején járó fizetés is. Persze, legjobb lakbéres hónapban megkezdeni a szabadságot. No, a kis Pistának majd hoz valami kedves kis német apróságot. Valamit, ami érdekes és amit nem lehet mindjárt elrontani. Mi is lenne az?... Hát ez meg mi?... Kopogtattak valahol... Most mintegy kábulatból hirtelen eszmélt és erős kopogást hallott a másik szoba ajtaján... No ez érdekes - gondolta - ez se történt még velem, hogy valaki éjjel rám zörgessen. Ejnye, milyen furcsa... A kopogtatás megismétlődött. Aggasztó volt kissé, mert így éjjel, egy óra tájban történt és azelőtt soha elő nem fordult. Felcsavarta a villanyt, felült, majd felállt. Hogy így hanyatt pihenésből, félálomból riadt fel, a szíve kissé dobogott és valami kis aggodalmat szállított szét az egész testébe. Ment a másik szobába. Ment az ajtó felé. A parketta nyikorgása most nagyon kellemetlen volt. Szinte ijesztő. A kopogás most újra hallatszott, kemény és száraz volt. Az ajtóhoz ért, kiszólt:

- Ki az?

- Egy hordár. Sürgős levelet hoztam.

- Kinek szól a levél?

- Szemere Andor úrnak.

A külső hang gyáva, erőltetett, viszontagságos hang volt, mintha valami megvert, gonosz emberé lett volna. De hát hordár, levelet hozott. Kizárta az ajtót és kinyitotta. E pillanatban mozdulás, ütődés és erős lélegzet zaját hallotta és egy kezet érzett az arcán és a száján, mely erősen rátapadt, rémítő és undorító volt. Hirtelen valami izzó sötétség futott át az elméjén, amelynek elvonultával újra tisztán eszmélt egy pillanatra. Ekkor mintha valami már történt volna vele, csak azt tudta, hogy valamit érzett a mellén, valami kemény ütést. Semmi fájdalmat, vagy szúrást nem érzett, csak jóleső elbágyadást. Aztán még egy gondolat röppent el elméjéből, valami ijedtségféle, egészen határozatlan, ilyesmi: jaj ez rémítő.

Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 8. szám

Nincsenek megjegyzések: