2009. november 18., szerda

Gondolatok, töredékek




Pascal: Nagyság és alacsonyság

Veszedelmes dolog túlságosan meggyőzni róla az embert, mennyire egyforma az állatokkal, ha egyúttal nem mutatunk rá nagyságára is. Ugyancsak veszedelmes az is, ha túl sokat hangoztatjuk nagyságát, de hallgatunk gyarlóságáról. Még ennél is veszedelmesebb, ha mindkettő felől tudatlanságban hagyjuk. Az viszont nagyon a hasznára válik, ha mind a kettőre emlékeztetjük. Nem helyes, ha az ember azt hiszi magáról, hogy állat, vagy angyal, s az sem, ha sem nagyságáról, sem alacsonyságáról nem vesz tudomást - neki tudnia kell mindegyikről.



Hamvas Béla: Anthologia Humana

(részlet)


A zene az a titok, amelynek segítségével megértem, hogyan tudok azonos témák mellett mégis mindig mást és mást hallani. A hallható témák ugyanazok, ugyanazok fognak maradni és nem is változhatnak meg sohasem; de mindig más és más hangnemben, más variációban, más ritmikus képletben és időmértékben jelentkeznek: egyre újabb és újabb megfordításokban, kombinációkban, más kíséretekkel, más szólamban, másképpen harmonizálva, s mialatt a milliárdszólamú fúga ünnepélyesen a végkifejlés felé hömpölyög, s mialatt a várakozás, a feszültség egyre nő, s az izgalom egyre nagyobb, a zene mint sajátságos sejtető eszközeivel jelzi a végső lépést, a kiegyenlítődésre utalni tud, a végső célt érezteti, s arra előkészít.


Lev Tolsztoj: Szellem és test

Szörnyű, amikor egy ember, aki életét korábban a testben képzelte el, azt tapasztalja, hogy ez a test megszűnik létezni, mégpedig szenvedés közepette! Olyasvalaki viszont, aki szellemi életet él - számára az élet többet jelent a testbezártságnál -, az anyag megszűntével a szellem megerősödését éli át. A szenvedés, mely természeténél fogva az anyag tartozéka a szellem bejárhatatlan magaslatait nem éri el. Ekképpen, és minden vonatkozásban, emelkedik a parányi lét fölé a mennyei szféra - szavak hiányában így nevezem a szellem magasztos, körülírhatatlan, mindenek felett álló világát.


Márai Sándor: A közösségi érzésről

Kevés fogalmat ismerek, mellyel oly merészen oly következetlenül zsoglíroztak volna koromban, mint a "közösségi érzés" fogalmával. Emberek, kikről jogosan feltehető, hogy soha nem adtak húsz fillért egy koldusnak, a közösségi érzés jelszavával ajkukon szálltak síkra az emberiség boldogulásáért, szavaltak a hordókon és a népgyűlések dobogóin. Ezzel a jelszóval írták teli az újságok első oldalait jeles közírók, kiknek a közösségi elv érdekében kifejtett működésük végül csakugyan eredményezett valamit: szép házat, vagy birtokot, melyet a közösségi érzés népszerűsítése érdekében végzett munkájuk ellenszámlája árán szereztek. Csak azok nem beszéltek közösségi érzésről, akik munkájukat, erejüket és életüket adták minden időben a közösségért: a nép hallgatott. Úgy látszik, a népnek, tehát a közösségnek, nincs közösségi érzése. Csak él, egymásért, és az egészért, jelszó nélkül.


Forrás: Gondolkodó

Nincsenek megjegyzések: