2009. november 10., kedd

Fenyő Miksa: Casanova (1. rész)



Fenyő Miksa: Casanova



A következő közleményeknek az a célja, hogy igazságot szolgáltasson egy műnek s e mű révén szerzőjének, akit a magyar olvasóközönség - kevés kivétellel - az erotikát hajhászó sikamlós írásművek klasszikusának tart - klasszikusnak még csak nem is abban az értelemben, hogy erotikus történeteit a legkülönb művészettel beszéli el, hanem, hogy a nemi élet dolgaiból a legmerészebbeket a legőszintébben tárta az olvasó elé. Giacomo Casanováról van szó és nagyszabású életrajzáról, melynek eredetije francia nyelven jelent meg »Mémoires d. I. Casanova de Seingalt« címen. Tegyük hozzá, hogy erre a mentési akcióra a külföldön már régen nincsen szükség. Franciaországban a Flammarion cég már bátran a francia irodalom klasszikusai között adta ki művét, ugyanott, ahol Boileaut, Chateaubriandot, Diderot-t, Le Sage-t Montaignet, Rousseau-t, Voltaire-t jelentette meg, kiváló tudósok könyvekben, előkelő szemlékben a legkülönbözőbb szempontokból foglalkoztak és foglalkoznak állandóan az íróval és művével és a legklasszikusabb tanúk - elég ha Stendhalra, Sainte Beuvere, Goethere, Heinere Hebbelre hivatkozok - tesznek nagyon komoly tanúságot műveinek, kiváló irodalmi értéke mellett. Amikor tehát azt mondjuk: »igazságot szolgáltatni,« valójában ezt nagyon relatív értelmében kell venni: igazságot itt, nálunk, ahol a Casanovát diákkorunkban padok alatt olvasott szennykiadásokból ismertük meg.

Ki volt, mi volt ez az ember, mit élt, mit írt: erről kívánunk e cikksorozatban vázlatos képet adni. Előbb röviden ismertetjük életét, főleg az önéletrajz adataira támaszkodva, életének utolsó huszonnégy esztendejét, amelyről már nem szólnak a memoárok, magát az embert, a filozófia századának ezt a legigazibb fiát, ki köré a memoárok eseményei csoportosulnak, önéletrajzának jelentőségét, történeti, kultúrhistóriai és irodalmi szempontból, hitelességüket és a Casanova-kérdés néhány érdekes epizódját és gazdag irodalmát.


Fenyő Miksa: Casanova
Casanova élete I.

Gian Giacomo Geronimo Casanova 1725 április másodikán született, mint egy velencei komédiáspárnak első gyermeke. Atyjáról csak azt a keveset tudjuk, amit a memoárok róla feljegyeztek, hősünk nyolc esztendős volt, mikor apja meghalt, anyjáról Zanetta (Gianetta) Farusi-ról egy velencei suszter leányáról, Goldoni is rokonszenvvel emlékezik meg emlékrajzában. Az apa csendes, szelíd ember lehetett, az anya tündöklő és tündöklésre törekvő színházi csillag, ki Szentpétervártól Londonig mindenütt otthon volt Európában s akinek pályája bizonnyal hatással volt legidősebb fia kalandos törekvéseire. Casanova egyik öccse Francesco Casanova, festő volt, a festészetet Gualdi és Simetti velencei festőktől tanulta. Csataképeivel Párizsban nagy sikereket ért el, Diderot is elismeréssel írt róla. Később Bécsbe került, ahol Kaunitz vette pártfogásába, bécsi gyűjteményekben látni is képeit. Egy másik öccse, Giambattista szintén festő volt, drezdai mesterektől tanult és már nagyon fiatalon kiváló képszakértőnek tartották. Rafael Mengs-nél tizennégy esztendeig dolgozott, Winkelmannak műveihez ő szolgáltatta a rajzokat. Drezdába visszatérve a festészeti akadémia igazgatója lett. Casanova egyik húgát a szász választófejedelem udvari zongoramestere vette feleségül.

Nyolc esztendős korában Casanova apátlanul, sőt - ha meggondoljuk, hogy anyja Varsóból, meg Drezdából dirigálta nevelését, - mondhatjuk, árván állott a világban. Beteges, mint maga mondja, szinte bamba gyerek volt, akit jóravaló öreganyja gyöngéd ápolással, meg ráolvasással is igyekezett gyógyítani. Gyámapja, Giorgio Baffo, velencei patrícius, szenátor volt, aki halála után kiadott erotikus költeményei révén vált híressé: (Le poesie di Georgio Baffo, Patrizio Veneto.) Baffo és Grimani abbé voltak azok, kik a gyermek Casanova kiképeztetése iránt gondoskodtak s így kerül Giacomo Paduába egy fiatal paphoz, doktor Gozzihoz. Doktor Gozzinak köszönheti első ismereteit a tudományokban és Gozzi húgának, Bettinának, első - bár még csaknem ártatlan - ismereteit a szerelemben. Tizenöt esztendős volt, mikor visszatért Velencébe és a velencei pátriárka feladta rá a négy alsóbb papi rendet, az előkelő társaság, melybe Casanova anyja barátai révén jutott, azonban korántsem volt alkalmas arra, hogy a fiatal abbateval e pályát nagyon megkedveltesse, úgy, hogy ez egy rosszul sikerült templomi szónoklat után visszamegy Paduába, egy esztendő múlva mint jogi doktor tér vissza Velencébe. Malipiero szenátornál, egy előkelő öreg kéjencnél, megismerkedik egy kis komédiás lánnyal, Imer Teresaval, akinek pályája később gyakran keresztezi hősünk pályáját s akiről még ideírhatjuk, hogy ő tette tűrhetetlenné Nagy Frigyes húgának Baireuth-i Frigyes őrgróffal való házasságát, egy előkelő pártfogójának, Manzoni asszonynak, köszönhette a már akkor híres kurtizánnak, Giulietta Cavamacchie-nak, ismeretségét, akinek hírnevét megalapította az a két körülmény, hogy Sanvitali marchese százezer aranyat adott érte és Mária Terézia kétszer is kiutasította Bécsből, egy másik pártfogója Tintorettával, a primabalerinával ismertette meg, és Giacomo előtt feltárult a világ. Mert akkor, a tizennyolcadik század derekán, úgyszólván a kurtizánvilág adta meg Velence társadalmi életének színét. A kéjnők céhe - írja Barthold kiváló munkájában: Die geschichtlichen Persönlichkeiten in J. Casanovas Memoiren - a kéjnők céhe a köztársaságnak nélkülözhetetlen oszlopa volt, mert rendesen csak a patricius családok fiatalabb tagjai nősültek, tekintettel házuk fényére, az idősebbek agglegények maradtak. A köztársaság az idegen nagykövetek szándékait gyakran a kurtizánok útján tudta meg. Sőt amikor egy későbbi időben a köztársaság elhatározta, hogy száműzi őket Velencéből (valamint a szerencsejátékokat): a családi élet, az apácakolostorok olyan veszélyeknek voltak kitéve, hogy nemcsak hogy kénytelenek voltak őket visszahívni (»nostre bene merite meretrici«, mint a visszahívó dekrétum mondotta), hanem állami támogatást is kaptak. A fiatal Casanovát azonban az a szerencse érte, hogy mégsem ezek tanították meg áldozni a szerelem oltárán - hogy egy kedves kifejezését használjam - hanem két bájos szeretetreméltó nővér, Nanetta és Martina, akik - maguk is gyermekek - boldog szenvedéllyel adják oda magukat az ifjúnak. Ezalatt Casanova anyja Varsóban megállapodik egy szerzetessel, akinek kijárta a martoranoi püspökséget Kalábriában, hogy Giacomot maga mellé veszi és előkészíti, egyengeti útját a legmagasabb papi méltóságokra. Giacomo szívesen fogadja a hírt és addig is, míg a püspök Varsóból megérkezik, hogy őt magával vigye, méltó előkészülés céljából szemináriumba megy. Fegyelmet nem ismerő természetének szűkek a szemináriumi termek és így történik, hogy Casanovát a fensőbbség a Szent Andrea erődbe záratja, ahol az erőd parancsnoka barátságába fogadja. Az első gáláns betegségen az erődben esik át s innen kiszabadulva megy püspöke után Martoranoba. Chiozzán, Anconán, Loretton, Rómán, Nápolyon keresztül megy Martoranoba, száz baj között, érdekesnél érdekesebb kalandok között, melyeket tolla mesterien elevenít meg - első étape-ja kalandor pályájának, mikor a higany gyarapításának titkát eladja egy kereskedőnek száz arany unciáért - de Martorano szegénysége, unalma nem neki való, lemond a fényes papi jövőről és megy Rómába, ahol nagy szerencse éri: Acquaviva bíbornoknak, a spanyol király ügyvivőjének titkára lesz, de szívesen látja magánál az eszes velenceit a vígkedvű, népszerű pápa, XIV. Benedek is. A római élet egész nagyszerűségében még nem tárul fel úgy előtte, mint húsz év múlva második és harminc év múlva harmadik római látogatásakor, mikor mint de Bernis kardinális pártfogoltja egészen közelről szemlélheti Róma társadalmi életét. (Ez élet megrajzolásához színeit Stendhal is jórészben Casanova palettájáról vette.) De sokat megfigyel, sokat lát Giacomónk, különösen a magasabb papság magánéletéből, s emellett arról sem feledkezik meg, hogy »cultiver le plaisir des sens fut toujours ma principale affaire: je n'en eus jamais de plus importante.« Egy nápolyi ügyvéd fiatal felesége Lucrezia és ennek bájos húga, Angelica, továbbá az egyik kardinálisnak a barátnője, Marchesa G. gondoskodtak arról, hogy fiatal barátunk megtanulja azt, amire kalandor pályáján elsősorban leend szüksége. A diplomáciai pályának is csakhamar vége szakad, Casanova valami szerelmi ügybe keveredik és kénytelen távozni Acquaviva bíbornok szolgálatából. Anconán, Riminin és Bolognán keresztül, Mária Terézia csapatain keresztül, melyek Bologna környékén Lobkovitz herceg vezérlete alatt táboroznak a spanyolok ellen, gyöngédebb állomásai közül csak Ceciliát, Marinát és Teresa Bellmot, különösen ez utóbbit, mert életébe erősebben belekapcsolódik, említjük meg - jut vissza Velencébe, ahol papi viseletét a katonai uniformissal cseréli föl, a köztársaság seregébe lép és állomáshelyére, Korfuba megy. Innen jut el a velencei követ társaságában Konstantinápolyba, ahol Savoyai Jenő herceg egykori híres vezére a renegát Bonneval gróf akkor már karamaniai Osman pasa, ki a magyar történetben is szerepet játszott, Acquaviva bíbornok ajánlata folytán szívesen fogadja és a török társaságba bejuttatja. Casanova életörömben és tapasztalatokban meggazdagodva tér vissza a köztársaság korfui seregébe. A korfui kis garnizon életének és viselt dolgainak pompás rajzát veti Casanova papírra ő maga harci diadalok után, melyeket tiszttársainak feleségein és leányain aratott, megbetegszik, rossz társaságba jut és züllötten tér vissza Velencébe. Itt aztán Casanova nem tudja megszerezni azt a pozícióját, mellyel nemrég Velence társadalmában bírt, szűkös viszonyok között él, a San Samuele színház hegedűse lesz és mint ő mondja: je deviens un franc vaurien, semmirekellő válik belőle. Mikor azonban egy erőszakos szerelmi kalandja miatt az inkvizíció üldözésétől kell tartania, magába száll és egy szerencsés véletlen kiragadja szánalmas helyzetéből. A sors úgy hozza magával, hogy egy gazdag velencei szenátornak, Giovanni Bragadino-nak, akit szélhűdés ér, Casanova nyújthatja az elsősegélyt. A szenátor maga mellett tartja az éleseszű, szolgálatkész ifjút, aki nagyon megszeretteti magát a szenátorral, sőt kabbalisztikus tudományával valósággal hatalmában tartja a babonás öreget. S Casanovának most kivirul: Bragadino révén Andrea di Antonio Dandolo-val, Barbaro-val, előkelő velencei patríciusokkal ismerkedik meg, kik szeretetükkel végigkísérik barátunkat egész kalandos életpályáján. »La fortune, qui se plut á me donner un échantillon de son caprice despotiqué en me rendant heureux par un chemin inconnu á la sagesse n'ent pas le pouvoir de me faire embrasser un systéme de modération et de prudence qui aurait pu assurer solidement mon avenir. Mon caractére ardent, mon inclination irrésistible au plaisir et mon invincible amour de l'indépendance ne me permettaient guére de m'imposer la géne de la moderation que mon nouvel état semblait me conseiller.« Ha régi pajtásait kerüli is, régi életmódját nemigen változtatja, pénzzel bőven ellátja pártfogója s még bővebben, hogy pártfogója nagy befolyását - ennek tudtával, sőt akaratával - áruba bocsátja. A velencei élet azonban ragadja magával. A Ridotti-n állandóan nagy szerencsejáték folyik, velencei nobilik hivatalos ornatusban tartják a bankot - rendesen erre a célra alakult alkalmi egyesülések, uzsorások, zsidók megbízásából - álarcosok serege tolong a játékasztalok körül s Casanova mindig és mindenütt jelen. A játékveszteségekért azonban bőséges kárpótlást talál a szerelemben, szerelmeit sajnos - bármily érdekesek és változatosak, helyszűke miatt itt fel nem sorolhatjuk. Apró kellemetlenségek miatt jónak látja egy időre a velencei hatóság szeme elől eltávozni, pénz dolgában szűken lévén, újra kabbalisztikus tudományához fordul, mely nem is hagyja cserben: egy cesenai jómódú gazdától kap jelentékenyebb összeget, hogy valami kincset, melyről régi regék szólnak, varázsoljon elő. A kincs nem kerül meg, de Javotte-al, a gazda csinos leányával, Casanova felejthetetlen órákat tölt. Ezen az útján ismerkedik meg Henriette-el is, és éli át vele legszebb, leggyöngédebb szerelmi történetét. Egy reggel nagy lármára ébred szállodájában, a lárma okát tudakolja és a vendéglőstől azt a felvilágosítást kapja, hogy a szomszéd szobában egy magyar kapitány lakik egy fiatal nővel, a szent inkvizíció sbirrjei most rájuktörtek, hogy házassági levelüket követeljék, ha a levél nincs meg, becsukják őket. Casanova segítségükre siet, kiszabadítja őket kellemetlen helyzetükből, megbarátkozik a magyar kapitánnyal, aki csak latinul beszél és beleszeret barátnőjébe, Henriettebe. Henriette, akinek származását Casanova sohasem tudta meg, kalandos módon Rómában került a kapitányhoz, ennek ruháiban jár s beszélni egyáltalán nem tud vele, mert francia leány. A magyar kapitány, ki hazafelé tart, átengedi Henriettet Casanovának és ez igazi állhatatosságot tanúsít szerelmében. Parmaban előkelő rokonok ráakadnak a lányra, elválasztják barátjától, aki Genfig kíséri s onnan csüggedten, megtörve tér vissza szülővárosába. De nem sokáig lógatja fejét, egy nagyobb lutrinyereség pénzhez juttatja, a játékban is szereneséje van és Baletti nevű barátja társaságában, kinek anyja Sylvia Baletti híres párizsi színésznő volt, Ferrarán, Turinon, Lyonon keresztül, ahol felveszik a szabadkőművesek közé, akik ezentúl mindenütt tolják a szekere rúdját, Párizsba megy. Két esztendőt töltött Casanova Párizsban, ez a két esztendő nagyszerű iskolája volt a mondain-nek, a kalandornak, mindazok a képességek, melyek az éleseszű olasz ifjúban sarjadoztak s amelyeket Velence éghajlata nem hagyott elsenyvedni, itt pompás sudárba szökkennek, Casanovából teljesen kibontakozik az, akinek őt önéletrajzában megismerni tanuljuk. XV. Lajos barátnője Pompadour marquise ebben az időben már befolyásának tetőpontján volt: a világtörténet egy kicsit az ő akarata, szeszélye szerint igazodott, a francia nép azonban - mondja Barthold - mely századokon át elnéző volt uralkodói galantériái iránt, most lassanként megtanulta az uralkodói tekintélyt megvetni, mert látta, hogy ezt az egykori Mademoiselle Poisson képviseli,

Cette catin subalterne
Insollement le gouverne (t. i. a királyt)
Et c'est elle qai décerne
Les honneurs á prix d'argent, gent, gent.

Sans esprit, sans caractere,
L'áme vile et mercenaire
Le propos d'une commére
Tout est bas chez la Poisson, son, son.

mondja egy egykorú gúnyvers, amely - bár nem mondott igazat, mert Pompadour nem volt közönséges teremtés - a nép hangulatát fejezte ki. A győzelmes, de haszonnélküli háborúk a kincstárt kimerítették, a korrupció minden nappal nő és nőttön-nő a népnek az elégedetlensége. A francia főváros azonban az udvar szerint igazodott. Az udvar hihetetlen cinizmusa mételyezte meg az összes néposztályokat, a noblesse de robe-t, a pénzarisztokráciát és a polgárságot s bizonyos, hogy az irodalmi szalonokat - Madame de Boufflers, Madame du Deffand, Mademoiselle de L'Espinasse, Madame du Boccage szalonjait - nem a dekadencia elleni reakció, hanem ennek szellemi szükségletei teremtették meg. Mégis e szalonok liberális szelleme megnyitott minden kaput az írók, művészek, általában a szellem emberei előtt (Voltaire az udvarnál is egy ideig nagyon előkelő szerepet játszott) és ez a kaputárás körülbelül meg is pecsételte ennek a társadalomnak a sorsát. Az enciklopédia első kötetei ekkor jelennek meg »a filozófia százada« most kezd valósággal azzá válni: és ez a friss éles levegő, mely Voltaire-nek és az ő pompás táborkarának műveiből szétárad, a forradalomnak előszele volt. Ebbe a színes, örvénylő, elemeire bomló életbe csöppent be hősünk, mert Sylvia Baletti jóvoltából csakhamar otthon van a párizsi szocietásban. Megismerkedik az idősebb Crebillon-nal, D'Alembert-el, aki szívesen segít hősünknek a francia nyelv elsajátításában, bejut Madame du Boccage híres szalonjába, Beauchamp úrnak, receveur général des finances, házába, megbarátkozik színészekkel, színésznőkkel, táncosnőkkel s lévén ezeknek barátsága a legjobb ajánlólevél, sikerül magára irányítani Madame Pompadour figyelmét, megismerkednie az utolsó napjait élő francia legigazibb, bár akkor már nem a legfiatalabb fiával Richelieu herceggel és Pompadour asszony fivérével a szíves Marigny márkival. Hogy a szeretetreméltó olasznak testi és szellemi kiválóságai, ide kell persze számítanunk kabbalisztikus sarlatánságait is, ebben a társadalomban teljesen érvényesülnek, az csak természetes. Vonzó fejezeteket olvashatunk ennek az érvényesülésnek egyes mozzanatairól, melyek közül nem a legérdektelenebb a pourvoyeur szerep, melyet egy alkalommal XV. Lajosnál játszik s amely - tekintve, hogy az egész francia arisztokrácia ambicionálta ezt a szerepet - nem megvetendő szerep volt. Kis nők és nagyvilági hölgyek érdekes változatosságban surrannak tova vásznán, mígnem a második esztendő végén a pénzforrások kiapadván, barátunk kénytelen hazafelé indulni. 1752. második felét Drezdában tölti, ahol anyja állandóan tartózkodik s élvezi a szász választófejedelem kegyeit, de mivel a szász nők nincsenek ínyére - »általában a kicsapongás nem jellemzi a szászokat,« mint ő mondja - szedi sátorfáját s Bécsbe megy. Itt jól is érezné magát, a város, a lakosság, az erkölcsök, mindez Casanova szája íze szerint való, de a Mária Terézia által életbeléptetett »Keuschheits commission« működése kényelmetlenné teszi hősünk tartózkodását s miután igen előkelő ismeretségekre tett szert - közöltük volt Metastasio abbé, Mária Terézia udvari költője, egy Erdődy gróf is (Kristóf) és miután Pozsonyba is kirándult, ahol Batthyány gr. hercegprímásnak egy zajos estélyén vett részt, elhagyja Bécset, természetesen nem anélkül, hogy szerelmeinek történetét néhány irigylésre méltó epizóddal meggazdagította volna.

Velencébe visszatérve a világot járt ifjú természetesen szerepet játszik szülőhelyén, a velencei patríciusnak a köztársaság területét sem igen volt szabad elhagynia, az ilyet a »tizek tanácsa« nem szívesen látta Tiepolot, mert két évig távol volt, Rousseaut és Voltairet meglátogatta, száműzték a köztársaságból - s íme most visszajön egy fiatalember, ki ezen a tilalmon túltette magát, bejárta egész Olaszországot, volt Bécsben, Drezdában és a világ fővárosában Párizsban, megtanult franciául előkelő ismeretségeket szerzett, és most minden tehetségét, tudását, (mert amellett folyton tanul és kora műveltségének is fölötte áll) tapasztalatát csillogtathatja Velencében. Egyik legnagyobb ellensége Chiari abbé, kinek színdarabjait Casanova állandóan ócsárolta, így ír róla «La commediante in fortune» című regényében: Többek között volt itt egy Vanesio nevű úr is (Casanovát érti) ismeretlen, sőt némelyek szerint törvénytelen származású. Szépen megtermett, olajbarna arcú legény volt, kényes viselkedésű s hihetetlenül merész viselkedésű. Hasonlított azokhoz az égi tüneményekhez, melyekről nem tudják, hogy honnét vették fényüket. Vagyis róla sem lehetett tudni, hogy miből élt ilyen nagyúr módjára, holott sem vagyona sem hivatala nem volt, nem is értett semmihez, ami őt olyan jövedelemhez juttatta volna, mint amilyennel neki ruhájából ítélve bírnia kellett. Rajongott mindenért, ami külföldi, folyvást Párizsról, Londonról beszélt, mintha e híres metropoliszokon kívül más nem is volna a világon. Élt ugyan egy ideig ezekben a városokban, de nem tudni, hogyan milyen eredménnyel. Nem mondhatott olyat, amiben London és Párizs elő nem fordult volna, ez a két város szabta meg életmódját, ruházatát, tanulmányait - egyszóval: ostobaságait. Mindig kikenve-kifenve mint Narczissus, mindig felfújva mint egy gömb, mindig mozgásban mint a malomkerék, mindig útban volt és mindenüvé befurakodott. A nőknél adta a gálánsot, minden helyzethez tudott alkalmazkodni, melybe szerelmi vagy pénzdolgok juttatták. A kapzsi emberek társaságában adta a takarékost, hölgyek társaságában a költőt, nagyurak között a politikust, ahogy éppen kellett.« Ebben a rosszindulatú jellemrajzban Casanovának nem egy jellemvonása helyesen van meglátva.

A hanyatló Velence izgatóan érdekes életének pompás képe tárul elénk Casanova memoárjaiban. Ez a város, melyet egy ragyogó történeti múlt aranyozott be sugaraival, mintha örökösen farsangot ülne. A város előkelői minden évben több mint hat hónapon át álarcban járnak. Skarlátruhás szenátorok álarcban intézik el ügyeiket, a doge álarcos vendégeket fogad asztalánal, a játékosok álarcban tolonganak a Ridotti asztalainál, a külföldi követek, kikkel velencei előkelőknek érintkezniök tilos volt, nehogy elárulják Velence titkait. (melyre akkor a XVIII-ik század második felében már a kutya sem volt kíváncsi), álarcban vegyülnek a velenceiek közé, álarcban mennek patrícius asszonyok, félvilági nők kalandjaikra s a híres velencei apácakolostorok növendékei álarcban jelennek meg a nyilvános helyeken. A köztársaság kormánya nemcsak hogy tűrte ezt, hanem elő is segítette, mert így egyrészt könnyebben megfigyeltethette azokat, kiket a köztársaságra nézve veszélyeseknek tartott, másrészt Velence zsarnoki kormánya az egyéni szabadságot tisztelte, csak éppen arra vigyázott, hogy ne csapjon túl azokon a korlátokon, melyeket az állam és a vallás érdekében felállítottak. Az a féktelen életmód, melyet Casanova Velencében folytatott, mintha magának ennek a városnak élete lett volna, s az önéletrajznak talán legérdekesebb kötete, mely Casanova életének erről az időszakáról szól. Ha Henriette iránti szerelme a leggyöngédebb szerelem volt, a legszenzációsabb fordulatokban leggazdagabb szerelmi élményét egy szép apácának M. M.-nek (Barthold szerint, ki betekintett a Brockhauséknál levő eredeti kéziratba, Marie-Magdaleine) köszönhette.

A legfinomabb fajta romlottság áradt ki azokból a velencei apáca kolostorokból, hová a családi vagyon szétdarabolását féltő patríciusok, élet- és élvvágyó lányaikat adták. Az apácák vendégeket fogadhattak a társalgó rostélyánál, farsangi mulatságokat adhattak a kolostorban, álarcosan kijárhattak s a köztársaság kormánya - abból a szempontból indulva ki, hogy ezzel a kárpótlással tartozik a világból kirekesztett lányoknak - míndezt tűrte, csak éppen nagyobb botrányoknál, mint a milyet a francia követ de Froulay gróf esete okozott, akinek apáca szeretője teherbe esett, avatkozott bele az ő titkos útjain. Casanova is bejárt a muranoi San Lorenzo apácakolostorba, ahová zsarnok apai akarat bájos barátnőjét C. C.-t juttatta. Egy nap, mikor a kolostorból jön és gondolájába készül szállni, egy asszony közeledik hozzá, ki elhaladva mellette elejt egy levélkét. Casanova látván a szándékosságot, felveszi és elolvassa a levelet.

»Egy apáca, ki harmadfél hónapja önt minden ünnepnapon a templomban látja, megismerkedni óhajt önnel,« így kezdődik a levél s a továbbiakban az apáca, aki az olaszon kívül franciául is beszél, a megismerkedés módozataira nézve tesz javaslatokat. A kolostor társalgójában találkoznak először s néhány napra rá a leány muranoi casinojában. »Új hódításom előkelő származású volt, szép és szellemes, de ezekhez a tényleges előnyeihez még egy képzelt előny is járult, mely boldogságomat végtelenül növelte: egy Vesta papnővel volt dolgom. Tiltott gyümölcshöz jutottam.« Azok az éjszakák, melyeket Casanova a muranoi casinoban az apácával tölt, a legizgatóbb és Pietro Aretino fantáziáját megszégyenítő szerelmi jelenetekben gazdagok. És aki e jeleneteket - eleinte Casanova tudta nélkül - végigélvezi, akinek a szerelemben éppoly gyönyörűsége telik, mint Casanovának, az apáca barátja: Francois Joachim de Bernis, akkor Franciaország velencei követe, később Pompadour mindenható minisztere és bukása után bíbornok. Hogy milyen volt ez az ember, akit ez a különös kaland Casanovával hozott össze s aki jóindulatát hősünk iránt egész életében megőrizte, erre vonatkozólag igen érdekeseket olvashatunk Bartholdban, aki a de Bernis-re vonatkozó irodalmat nagy körültekintéssel és hozzáértéssel hordotta egybe. Franciaország egyik legelőkelőbb, de nem nagy vagyonú családjából származva Bernis a papi pályára lépett. Mint jómodorú, szeretetreméltó megjelenésű ifjút, ki ügyesen írt gáláns verseket, a párizsi társaság hamar megkedvelte. Voltaire »la bouquetiére du Parnasse«-nak nevezi, bizalmasai Babet néven becézik s Bernis egyelőre beéri ezekkel a társadalmi eredményekkel. Csak mikor egy barátnője révén megismerkedik Madame Pompadourral: vesz lendületet Bernis pályája. 1751-ben velencei követnek nevezik ki, mely állásában már előkészíti - Pompadour asszony intenciói szerint - a magyar királynőnek, Mária Teréziának szövetségét XV. Lajossal, melyet később mint premier-miniszter véglegesít s ezzel befejezi a Habsburgoknak több mint két évszázadon folytatott küzdelmeit a Bourbonokkal. Ami szerelmi életét illeti: Párizsban a szép Rohan hercegnő hivatalos kedvese volt, de - mint Barthold megjegyzi - Párizsban sem tartották róla, hogy »grand abatteur des arbres« és ezt Casanovával való kalandja csak megerősíti. Bernis eltávozik Velencéből, átengedi a casinora való jogait Casanovának, de ez azonban nem soká élvezheti a szerelmi boldogságot, a Vesta papnő súlyosan megbetegszik s mire felépül, Giacomonkra, ki a köznépből való két bájos leány, Tonina és Barberina karjaiban keresett vígasztalást, lesújt életének legjelentősebb eseménye: fogságra vetése.

Fogsága előzményeit a következőkben foghatjuk össze: Az első momentum Marcantonio Zorzinak irodalmi harca volt a már említett Chiari abbéval. Zorzi előkelő patrícius volt, aki velencei tájszólásban írt tréfás verseivel szerzett nevet magának, ő azonban színházi sikerekre vágyott és egy komédiát írt, melyet a közönség kifütyült. Zorzi a fejébe vette, hogy a darab bukását Chiari intrikái okozták és kíméletlen harcot kezdett az abbé ellen, melyben Casanovának, ki a Zorzi körhöz tartozott - mert Zorzinak - mint ő mondja - kitűnő szakácsa és bájos felésége volt, kiváló szerep jutott. Ezzel hatalmas ellenséget szerzett magának Condulmer, a tízek tanácsának tagja személyében, aki mint a Sant'Angelo színház bérlője anyagi érdekeiben volt sértve és a legelső alkalmat felhasználta a bosszúra. Ebben az időben megismerkedett Casanova egy Manuzzi nevű drágakőkereskedővel, aki mellékesen az állam inkvizíció kéme is volt. (Az inkvizíció volt esztendő, hogy 400.000 aranyat akkori viszonyok között rengeteg összeget költött kémkedésre.) Casanova hitelműveletekre vette igénybe Manuzzit, közben azonban elkövette azt az ostobaságot, hogy megmutatta neki könyveit s különösen fontoskodva a kabbalisztikus könyveket. További mozzanatok: Memmo asszony, Andreo, Bernardo és Lorenzo Memmo anyja panaszt emel, hogy a fiaival barátkozó Casanova ezeket ateizmusra csábítja. Szerelmi bajok is következtek s végül Casanova távollétében a Messer Grande házkutatást tart sbirrjeivel hősünk lakásán. Casanova felháborodva előadja az ügyet gyámapjának Bragadino szenátornak, ki - maga is inkvizítorságot viselt ember lévén - azonnal átlátja az eset súlyát s Casanovát menekülésre inti. Casanova makacskodik s másnap reggel - 1755. június 25-én - a tribunál parancsára az ólomkamrákba vetik. Sötét, szomorú lyuk Casanova börtöne: ágy nélkül, szék nélkül, asztal nélkül. A hőség tűrhetetlen s az első két napon egy lélek sem jött be hozzá. Az ordítozástól, a kétségbeeséstől kimerülve, elterül a padlón és elszunnyad. »Mikor éjfélt ütött, felébredtem. Mily borzasztó ez az ébredés, ha a nemlétezés illúzióiból ráz fel bennünket. El sem tudtam képzelni, hogy három órát töltöttem el fájdalom nélkül. Bal oldalamon feküdtem s anélkül, hogy testemet megmozdítottam volna, kinyújtottam jobb kezemet zsebkendőmért, melyet - úgy emlékeztem - balfelől mellém tettem a földre. Tapogatózom - istenem! Mily meglepődés! Kezem egy másik jéghideg kézbe akad! Borzalom futott végig egész testemen és a hajam az égnek állt. Soha életemben ilyen rémület nem fogott el, sohase hittem volna, hogy így meg tudjak ijedni. Három vagy négy percig megkövülve mozdulatlanul feküdtem, a gondolkozásom is elállt. Amikor egy kissé magamhoz tértem, arra gondoltam, hogy az a megérinteni gondolt kéz talán csak képzeletem szüleménye. Ebben a reményben újra kinyújtom a kezem - újra ezt a jéghideg kezet éri. Megrémülve éles kiáltásban törtem ki és borzadva húztam vissza kezemet. Nemsokára megnyugodni kezdtem és gondolkozhattam a dolgon. Arra a következtetésre jutottam, hogy mialatt aludtam, egy hullát csempésztek mellém. Mikor idejöttem, még nem volt itt. Egy szerencsétlennek a hullája lesz, mondottam magamban, akit megfojtottak s most ily módon akarnak a sorsra figyelmeztetni, mely reám is vár. Ez a gondolat magamon kívül hozott, megvadultan ordítottam és újra kinyújtottam karomat a fagyos kéz után. Erősen megragadtam, hogy a gyalázatos tettről teljes bizonyosságot szerezzek. Fel akarok kelni, balkaromra könyökölök és akkor érzem, hogy a fagyos kéz, melyet megragadtam, a magam keze. Testem súlyától, a padló keménységétől, mely derékaljul szolgált, teljesen elhalt és elvesztette melegét, mozgékonyságát, érzőképességét.« Drámai részletekben rendkívül gazdag Casanova fogságának története s ennek előadásában bontakozik ki teljes egészében Casanova elbeszélő művészete.

Olasz tudósok, különösen Ettore Mola, Alessandro D' Ancona kiváló történettudós, és Rinaldo Fulin, Velence archivariusának kutatásai fényt derítettek az elfogatás körülményeire. Az inkvizíció tudott a muranoi casino »reunions á trois«-iról, de keveset törődött ezzel, az azonban súlyosan esett a latba, hogy Casanova e szerelmi kalandja révén a francia nagykövettel barátkozott s ennek Velencéből való eltávozása után Murrayval, az angol követtel kötött ismeretséget. Az inkvizíció azokkal a kémjelenetésekkel sem sokat törődött, melyek Casanovát, mint lányok és asszonyok elcsábítóját, játékost, patríciusok kerítőjét mutatják be, de igenis törődött Manuzzi-nak azzal az előterjesztésével, melyben ez Casanova szabadkőműves jelvényeiről tesz jelentést az inkvizíciónak. (Közbevetőleg mondva ezek az adatok a szabadkőművesség első nyomai Velencében.) A tribunal titkárának hivatalos naplójában augusztus 21-i kelettel - tehát négy hétre Casanova elfogatása után - a következő feljegyzést találták: »Minthogy Giacomo Casanovának gonosztettei, különösen szent vallásunk gyalázása, ő excellenciáik tudomására jutott, Casanovát elfogatni és az ólomkamarákba csukatni rendelték,« Egy későbbi széljegyzet ezt mondja: »Nevezett Casanova az ólomkamrákban töltendő öt évi börtönre ítéltetett.«

Casanovának minderről fogalma sem volt. Fogsága második hetében a szökés gondolatával kezd foglalkozni s ettől kezdve minden tette, minden gondolata ide irányul. A szökés előkészületeit, részleteit nem részletezzük most, Casanova életének e jelentős fejezetével - a hitelesség kérdésével, irodalmával - külön cikkben fogunk foglalkozni. 1756. október 31-kén - fogsága tizenötödik hónapjában - sikerül Casanovának egy börtönbéli társa Pater Balbi kiséretében kalandos és veszélyes utakon a dogepalota tetejére jutni. E quindi uscimmo a rimi - rar le stelle - és felszállottunk a csillagok viszontlátására, idézi megkönnyebbülten felsóhajtva Danteból hősünk. Száz veszély között jutnak le a szökevények a dogepalota tetejéről, gondolába dobják magukat és Mestrebe eveznek, éjszakai szállásra a sbirrek kapitányának házába vetődik Casanova, de szerenesecsillaga emelkedőben, innen is baj nélkül távozhat és Borgo di Valsugana községnél elhagyja a köztársaság területét.

Casanova életének fénykoráról a legközelebb.


Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 7. szám

Nincsenek megjegyzések: