2009. május 22., péntek

V. S. Naipaul - Luxorban járt a cirkusz



Utószó egy naplóból


Egyiptomba tartottam, de Milánóban üzleti okokból megszakítottam a repülőutat. Karácsony hete volt, üzleti ügyek elintézésére alkalmatlan időszak, így Milánóban kellett kivárnom az ünnepek végét. Csúf időt fogtam ki, sivár és elhagyatott szállodában laktam.

Egy esős este, amikor vacsora után hazaindultam, két sötétkék öltönyös kínait pillantottam meg, amint kilépnek a szálloda étterméből. Ázsiaiak, mint én, gondoltam, hárman bolyongunk az iparosodott Európában. De rám se néztek, és mint kiderült, nem magukban voltak. További három kínai került elő az étteremből, két fiatalember, szintén öltönyben és egy üde arcú fiatal nő virágmintás tunikában és nadrágban. Őket másik öt fiatal kínai követte, egészséges nők és férfiak, aztán még vagy egy tucat, már meg sem tudtam számolni őket. Megtöltötték a tágas, szőnyegpadlós előcsarnokot, és lassan, halkan beszélgetve indultak felfelé a lépcsőn.

Legalább százan voltak, percekig tartott, amíg a hall kiürült. A pincérek, karjukon fehér kendő, az étterem ajtajában állva bámultak, mint akik csak kis késéssel fogják fel, milyen meglepetésben volt részük. Utoljára még két kínai került elő az étteremből. Alacsony, idősödő férfiak; ráncosak, inasak, szemüvegben. Egyikük egy tömött pénztárcát tartott apró kezében, de ügyetlenül bánt vele, mint akit nyomaszt a felelősség. A pincérek kihúzták magukat. A pénztárcás öreg meg se próbált elegánsan fizetni, kissé tétovázott az olasz bankjegyekkel, és borravalót nyújtott át, majd megköszönve a kiszolgálást kezet rázott mindegyik pincérrel. Aztán mind a ketten meghajoltak és beszálltak a liftbe. A hall újra kiürült.

– A cirkusszal vannak – jegyezte meg a sötét öltönyös recepciós. Meg volt illetődve ő is, mint a többi pincér. – Vengono dalla Cina rossa. A vörös Kínából jöttek.

Mikor eljöttem Milánóból, havazott. Kairóban, a szálloda mögötti elhagyatott zsákutcában, kopott kaftánt, dzsibát viselő, az egész napos böjtöléstől eltompult gyerekek fociztak a fehér, meleg porban (még tartott a ramadán). A kávézókban, melyek lepusztultabbak voltak, mint ahogy emlékeimben éltek, görög és libanoni üzletemberek a helyi francia és angol nyelvű napilapokat olvasgatták és lankadt lelkesedéssel azt latolgatták, milyen lehetőségek rejlenek a rhodesiai dohányban most, hogy betiltották. A Múzeum még mindig egyiptomi idegenvezetők törzshelye volt, akik a helyismereten kívül semmiről sem tudtak. A Nílus túlsó partján új Hilton szálloda nyílt.

De Egyiptomban még dúlt a polgárháború. Az utcatáblákon csak arab nyelvű feliratok álltak, a dohányárus, mintha zaklatnák, túl élesen reagált, ha az ember egyiptomi cigarettát kért, és a vasútállomáson, amikor délre utaztam, még mindig találkoztam a forradalmat kísérő harcok jeleivel. Napbarnított katonák guggoltak, hevertek a váróterem padlóján, nemrég érkezhettek haza szolgálatból a Sínai-félszigetről. Ezek a nyúzott arcú emberek voltak a forradalom rendfenntartói, de a helyi lakosok szemében egyszerűen csak katonák voltak, földművesek, megvetettek, s ez a megvetés mélyebben gyökerezett, mint a forradalom.

Megmûvelt területek suhantak el egész nap a vonatablak előtt. Iszapos folyómeder, zöld mezők, a sivatag, fekete iszap, a shadouf, fuldokló és düledező, lapos tetős, poros városok – az iskolai földrajzkönyvek Egyiptoma. A füstfelhőbe vesző naplementében az ország évszázados fáradtság benyomását keltette. Amikor Luxorban kiszálltam a vonatból, már sötétedett. Késő este a karnaki templomot kerestem fel. Jó volt így, Egyiptom nyomorától elszakítva, a sötétben látni először a Nílus-völgyi emberek munkáját, a különleges, már az ősi időkben is ősinek számító oszlopokat.

Abban az évben Egyiptomban nem használtak fémpénzt, csak bankjegyeket. Sokat ért minden külföldi valuta, és még az éppen letűnt birodalmi kor közkedvelt téli turistacélpontja, Luxor is az egyszerűbb utazóknak nyújtott kikapcsolódást. A Régi Téli Palota nevű szállóban, hosszú fehér köntösben a folyosókon ácsorgó, kövér néger személyzet a tudtomra adta, azt a szobát bérelhetem, amelyben azelõtt személyesen Aga Khan szállt meg. Óriási, bútorokkal zsúfolt szoba volt, de kellemes, régies hangulatú. Terasza a Nílusra meg a túlsó part alacsony, sivatagos dombjaira nézett.

A síremlékek a dombok alatt húzódtak, de nem csak a királyoké, és nem mindegyikük volt ünnepélyes. Az ősi művész, aki alacsonyabb rangú személyiségek életét örökítette meg, gyakran szabadabban dolgozott: az élet örömeit formázta meg, a madarak látogatta és haltól hemzsegő folyó bőségét, az evés-ivás örömeit. Alaposan fölmérte a környéket, mindent rendszerezett benne, és műalkotásban ábrázolta. Munkája olyan művész látásmódját tükrözte, aki nem ismert más kultúrát, a sajátját azonban gazdagnak és teljesnek élte meg. Az iszapos Nílus víz volt csupán; a képeken kékes-zöldes sáv: felismerhető, de távoli, meseországbeli folyó.

A sírkamrákban nagyon meleg tudott lenni. Az idegenvezetők, akik gyakorta az őrök szerepét is betöltötték, guggoltak és arabul társalogtak, Hathor istennő szimbólumait magyarázták, és koszos ujjaikkal végigsimítottak a falfestményen, melyet egyébként óvniuk kellett volna. Így kerestek néhány piasztert, papírpénzben. Kint a múlt nagyszerű látomásai és a sötétség után csak a fehér homok maradt, a szemkápráztató napfény és néha egy-egy dzsibában kéregető gyerek.

A szememben ezek a kölykök – akik nyomban előugrottak a kövek és homokbuckák takarásából, ha turista közeledett – sivatagi állatkáknak tűntek. De a sofőröm név szerint ismerte egyiket-másikat, és olyan előkelő kézmozdulattal hessegette el őket, amely integetésnek is beillett volna. Fiatal volt ő is, a sivatagban született, és semmi kétség, egykor ő is dzsibát viselő gyerek volt, csakhogy másként cseperedett föl. Nadrágban és ingben járt, és kényes volt az öltözködésére. Megbízható, korrekt embernek ismertem meg, a sivatagi idegenvezetők túlbuzgósága nem volt jellemező rá. A sivatagban valahogy megtanult unatkozni. Kairóról és egy rendes állásról álmodozott, az ősi emlékhelyekből és a turistákból már elege volt.

Egész nap a sivatagot jártuk. Magammal vittem a Téli Palota szálló ételdobozát, és már korábban észrevettem a sivatagban az új, állami menedékházat, ahol a turista asztalhoz ülhetett, hogy elköltse az elemózsiáját, és rendeljen magának egy kávét. Azt hittem, odavisz a sofőröm, ehelyett ismeretlen úton egy pálmák övezte, kis oázishoz értünk. A kiszáradt rönkházban nem voltak turisták, a környékén nem parkoltak autók, mikrobuszok, csak a közönséges öltözetű egyiptomi személyzet várt. Nem volt kedvem ott maradni. A sofőr először vitatkozni akart, de aztán unottan az új menedékházhoz vitt, és meghagyta, hogy később visszajön értem.

A menedékház zsúfolásig megtelt. Napszemüveges turisták keresgélték az ennivalót az enyémhez hasonló kartondobozokban, és különböző európai nyelveken társalogtak. A teraszon ültem le, két német fiatalember asztalához. Egy arab öltözetű, középkorú egyiptomi fürgén járkált az asztalok között, és kávét szolgált fel. Derekára kötve egy tevékhez való ostor lógott, és csak később vettem észre, hogy a menedékház környékén, tisztes távolságban a homokdombok körül sivatagi gyerekek nyüzsögnek. A sivatag és a levegő tiszta volt, a gyerekek pedig nagyon koszosak.

A menedékház tiltott terültet volt a számukra. Ha egy szendvics vagy egy alma csábítására túl közel merészkedtek, az ostoros ember tevéket riogató kiáltást hallatott. Néha kiszaladt közéjük, az ostorral a homokra csapott, és a gyerekek szétrebbentek, fürge, homok koptatta lábukat verdeste a dzsiba. A gyerekeket szendviccsel csalogató turistákra nem szólt senki. Egyiptomi közjáték zajlott, egyiptomi szabályokkal.

A turistákat mindez nem zavarta. A két németem oda se figyelt, az angol egyetemisták a menedékház üveggel leválasztott belső részében Carter és Lord Carnarvon ásatásairól vitatkoztak. Ám ült a teraszon egy középkorú olaszok alkotta csoport, ők, amint megértették a játék szabályait, szórakozni kezdtek. Almát dobáltak jó messzire, hogy a gyerekek érte fussanak. Majd kísérletképpen feldarabolt szendvicset hajítottak a homokba, amivel rábírták a kölyköket, hogy egész közel jöjjenek. Hamarosan megpezsdült az olaszok körül az élet. Az ostoros pincér pedig, mint aki érti, mit várnak el tőle, a terasznak csak ezen a sarkán őrködött, kiáltozott, csapdosta a homokot és keresett néhány papír piasztert.

Egy élénkpiros trikót viselő magas olasz felállt, és elővette a fényképezőgépét. Közvetlenül a terasz lábánál helyezte el az ételt, a gyerekek odaszaladtak. De ezúttal, mintegy a fénykép kedvéért, az ostor nem a homokra csapott, hanem a gyerekek hátát érte, és még hangosabb kiáltás hangzott.
A közjáték még mindig nem vonta magára a menedékház turistáinak figyelmét, az autók és mikrobuszok árnyékában ácsorgó egyiptomi sofőrök sem néztek oda. Csak az ostoros pincér és a homokban bukdácsoló gyerekek lettek izgatottak. Az olaszok nem veszítették el a fejüket. A piros trikós még egy szendvicses dobozt nyitott ki. Egy fehér öltönyös, alacsonyabb, idősebb ember is felállt, és fényképezőgépe beállításán igazított. Ételdarabok repültek, az ostor lecsapott, a pincér kiáltozása hangos morgássá változott.

Német asztalszomszédaim még mindig nem vettek észre semmit, bent az egyetemisták továbbra is hevesen polemizáltak. Észrevettem, hogy remeg a kezem. Letettem a szendvicset a fém asztallapra, ez volt az utolsó döntés, amire emlékszem. Csak akkor tisztult fel az agyam és fogott el a szorongás, amikor már majdnem az ostoros pincérre vetettem magam. Ordítoztam, kitéptem a kezéből az ostort és a homokba dobtam. Arcán meglepettség és megkönnyebbülés ült.

– Fel fogom jelenteni Kairóban!

Megijedt, arabul kezdett mentegetőzni, a gyerekek nem értették a dolgot, egy kicsit odébb szaladtak, és onnan figyeltek ránk. A két olasz a fényképezőgépével matatott, a napszemüveg takarásában nyugodtnak látszottak. A társaság nőtagjai hátradőltek a székükön, és engem méregettek.

Kiszolgáltatottnak, mihasznának éreztem magam, másra se vágytam, csak hogy visszajussak az asztalomhoz. Amikor leültem, újra a kezembe vettem a szendvicset. Minden pillanatokon belül történt, senkit nem zökkentett ki. A németek rám bámultak, de én közönyt éreztem irántuk, ahogy most már közömbös volt számomra a piros trikós olasz is. Az olasz nők felálltak, a társaság indulni készült. A piros trikós tüntetőleg a homokba rázta a dobozokból a maradékot.

A gyerekek nem mozdultak. A pincér, akitől elvettem az ostort, odajött hozzám, kávét töltött és újra mentegetőzni kezdett, ezúttal arabul és angolul. A kávét ajándékba adta. De amíg beszélt hozzám, a gyerekek közelebb merészkedtek, és hamarosan szedegetni kezdték, amit az olasz a homokba szórt.

Erre nem voltam kíváncsi. Sofőröm a kocsi ajtajának támaszkodott, csupasz karját keresztbe fonta. Mindent látott. A sportos inget, nadrágot és derékszíjat viselő, Kairóról álmodozó emancipált egyiptomitól elvártam volna némi egyetértést, egy kis gesztust. Vastag ajkával, keskeny szemével rám mosolygott. Eltaposta a cigarettáját a homokban, és lassan eresztette ki a füstöt. Felsóhajtott.
De mindig így dohányzott, nem tudhattam, mire gondol. Ugyanolyan korrekt és unott maradt, mint azelőtt.

Bárhová mentünk is aznap délután, mindenütt láttam az olaszok borsózöld Volkswagen mikrobuszát, mindenütt feltűnt az élénkpiros trikó. Lassanként már a távolból is felismertem az illető lomha, imbolygó, apró lépteit, sötét szemüvegét, kopaszodó fejét, karja kissé merev hintázását. A kompnál már azt hittem, megmenekültem, de befutott a mikrobusz, és kiszálltak belőle az olaszok. No, majd a luxori oldalon elválnak útjaink, gondoltam, azonban õk is a Téli Palotában szálltak meg. A piros trikó magabiztosan jött-ment a hallban hajlongó egyiptomi személyzet, a bár, az előkelő étterem friss, vágott virágai és rafináltan hajtogatott szalvétái között. Egyiptomban abban az évben csak bankjegyeket használtak.

Egy-két napot maradtam még Luxorban. Kötelességszerűen megnéztem Karnakot holdfényben. Amikor visszatértem a sivatagba, messziről elkerültem a menedékházat. A sofőr megértő volt. Anélkül, hogy triumfált volna, a pálmák övezte rönkházhoz vitt. Aznap több vendég volt, négy-öt mikrobusz parkolt a környéken. A házban hûs félhomály, kevés bútor. Középen összetolták az asztalokat, körülöttük negyven-ötven kínai üldögélt csendesen beszélgetve. A Milánóban látott cirkuszi csoport tagjai.

A két idősebb kínait egy hosszú asztal végénél pillantottam meg egy filigrán hölgy társaságában, aki mintha már kiöregedett volna az akrobata életkorból. A milánói csoportból nem emlékeztem rá. Amikor fizetésre került a sor, a tömött pénztárcás ember megint ügyetlenül bajlódott a papírpénzzel. A hölgy szólt az egyik egyiptomi pincérnek, aki odahívta a kollégáit, és felsorakoztak. A hölgy minden pincérrel kezet fogott és ajándékot nyújtott át, pénzt, egy borítékot, egy érmet. A slamposan öltözött pincérek mereven, félrefordított tekintettel álltak, mint a kitüntetésben részesülő katonák. Aztán a többi kínai is felállt és halkan duruzsolva, nevetgélve csoszogtak ki a visszhangos rönkházból. Nem néztek rám, és aligha nézték meg maguknak a rönkházat. Öltözetük ugyanolyan kifogástalan – a férfiakon öltöny, a nők nadrágban –, mint Milánóban, az esőben. Olyan tartózkodóak, olyan jó külsejűek és egészségesek voltak, egymás felé olyan csöndes elégedettséget sugároztak, hogy az ember alig hitte el róluk: turisták.

Az egyik pincér, aki még mindig ragyogott a büszkeségtől, csíkos, koszos dzsibájára akasztotta az érmet. A kopott öntőformából kikerült érem kétségkívül kínai arcot mutatott, s kétségkívül az ország vezetőjéét. A borítékban élénk színű, kínai rózsát ábrázoló képeslapok voltak.

Rózsák, Kína! Birodalmak találkozása. Tőlünk nem messze állt az a szoborkolosszus, amelynek lábszárára Hadrianus császár önmagát dicsőítő verset vésetett látogatása emlékezetéül. A folyó túlsó partján, a Téli Palota nevű szálloda környékén egy kőtábla kevésbé finom kidolgozású római felirata az egykori birodalom déli limesét, a visszavonulás határpontját hirdette. Most egy távolabbi, másik birodalom éreztette jelenlétét. Egy érem, egy képeslap – s mindezt csupán a harag és az igazságtalanság érzete ellentételezi.

Talán azok volt az igazi, szép idők, még a kezdetekkor, amikor az ősi művész, más világot nem ismervén, megtanulta, hogyan szemlélje a sajátját, és azt teljesnek érezte. Amikor visszaindultam Kairóba, nehéz volt nekem is így tekinteni a földekre, a hajlongó emberekre, a poros városokra, az izgatott földművesek tömegére az állomásokon, nehéz volt idegen szemmel elképzelni, hogy valaha létezett az ártatlanság kora. Talán az a szemlélet, amelyben a Nílus csupán egy kékeszöld sáv, tiszta víz, talán ez is mindig csak fantázia volt, a vágy tárgya, amit csupán a síremlékek kedvéért ábrázoltak így.

A buszban nem működött a klímaberendezés. De talán ez sem igaz, hiszen a két néger kísérő a falvakból magával hozott szokás szerint jobban szeretett a nyitott ajtóban üldögélve beszélgetni.
A homok és a por beszállt a buszba, és egész nap nagy volt a hőség, míg csak le nem szállt az este és fekete nem lett minden a vörös ég alatt. A kairói váróterem félhomályában még több katona havert a Sínai-félszigetről hazatérőben, gyapjútakaróba burkolózó földművesek, akik szabadságra mennek a falujukba. Tizenhét hónappal később ezek az emberek, vagy a hozzájuk hasonlók totális vereséget szenvedtek a sivatagban. Alacsonyan szálló helikopterekből fényképezték őket, amint irányt veszítve próbálnak hazatalálni, alakjuk hosszú árnyékot vet a homokon.


FORDÍTOTTA TÁRNOK ATTILA

Az írás V. S. Naipaul In a Free State című kötetében jelent meg (Harmondsworth: Penguin, 1973, 239–246.)

Nincsenek megjegyzések: