2009. május 20., szerda

Elfeledett vallási kultúrák



1. Az amerikai kontinens nagy vallási civilizációi


A világ legjelentősebb, komoly társadalmi, gazdasági és műveltségi alapokkal bíró ókori vallásai időtálló képződményeknek bizonyultak. Időtállónak vagy abban az értelemben, hogy rendszerük - jelentős történeti változásokon átesve - ma is él, vagy úgy, hogy e régi hitrendszerek elemei beépültek később keletkezett vallások világába. Így India és Kína hite a régi 'birodalmi' vallási világ örököse, az ókori Közel-Kelet, Görögország és Róma vallása viszont a zsidó-keresztény-muszlim világvallások fejlődésének folyamatában őrződött meg. Meglehetősen kicsi tehát azoknak a 'magaskultúráknak' a száma, amelyek nem csupán maguk tűntek el nyomtalanul a történelem viharaiban, hanem vallási hagyományaikból is csupán emlékek, töredékes adatok maradtak az utókorra.

Ha tehát elfogadjuk az 'elfeledett vallások' fogalmát, elsősorban az amerikai kontinens egykor virágzó birodalmainak hitét kell értenünk ezen, amelyek jószerével nyomtalanul tűntek el azokkal a népekkel és államokkal együtt - különböző történeti okok következtében - amelyek létrehozták őket. Nem az Újvilág 'törzsi vallásainak' sokaságáról van most persze szó: a maja, a tolték-azték és az inka kultúra egykori vallási világa bonyolultság, szervezettség, rituális és mitológiai kidolgozottság tekintetében az Óvilág nagy folyamvölgyi kultúráival, a mai 'világvallásokkal' vagy azok szellemi előzményeivel volt valaha egyenrangú. Az időben legkorábbi ezeknek a rendszereknek a sorában a maja vallás, amely a mai Mexikó déli részén, Guatemala, Honduras területén virágzott csaknem egy évezreden át, a Kr. u. 4. és 14. század között, virágkorának régészeti, mitológiai és kultikus emlékei pedig elsősorban a Yukatan félszigetről ismertek. A maja vallás a teológiai absztrakció magas szintjére eljutott természetvallás volt, erős termékenységi és asztrális vonásokkal, alaposan kidolgozott mitológiával és rítusvilággal. Itzamná, a világot alkotó főisten állt a pantheon élén: ő a nap és az ég, az írás és a naptárkészítés ura. A többi nagy istenek égi jelenségek megszemélyesítései vagy vegetációs istenek, akik egy három régióból álló kozmoszban gyakorolják hatalmukat. Az embert az életet szimbolizáló kukoricacsőből alkotják meg az égiek és ők gondoskodnak - eső, jó termés biztosításával, az embereknek a mesterségekre és a tudományokra való felkészítésével - fennmaradásáról is.

Mindezekért a jótéteményekért a maja nép buzgó állat- és növényáldozatok bemutatásával hódolt az égieknek. Az istenek otthonául lépcsős piramisokat építettek, amelyekben a teokratikusan szervezett önálló városállamok népe a nagy hatalmú papság közvetítésével ajánlotta fel áldozatait. Az isteneknek hódoltak szent labdajátékok űzésével is, az égitestek mozgásának, megfigyelésének pedig nagy jelentőséget tulajdonítottak. Hittek a lélek halál utáni életében, abban, hogy az arra érdemesek az égi, isteni világba kerülhetnek. Szent hagyományukat a maják bonyolult, hieroglifikus írásrendszerben örökítették meg; ez az anyag a spanyol hódítás idején zömében megsemmisült, számos megmaradt szöveg pedig még ma is értelmezhetetlen. A szent, mitológiai irodalom egyetlen fontos darabja maradt fenn: ez a 'Popoh Vuh', amely a maja népek mitikus történetének foglalata. A maja kultusz élén bizonnyal tudós papok álltak, hiszen egész vallási világuk jelentős matematikai, természetismereti, főleg pedig csillagászati tudásról tesz bizonyságot. Alighanem rituális meggondolások alapján ez a nép alkotta meg az ókori világ legösszetettebb, igen pontos megfigyeléseken alapuló naptári rendszerét, amelynek alapja természet- és napimádatuk volt. Háromféle időszámítást is használtak: a Nap, a Hold és a Vénusz mozgása szerint egyaránt számolták az időt, amelynek kezdőpontja a világ teremtésének általuk kalkulált ideje volt. A maja vallás világát nem hódító vagy misszionáló erőszak pusztította el: maga a kultúra enyészett el a 14. század végére, népe pedig 'megfeledkezve' ősei civilizációjáról, hátrahagyva templomait és városait, eltűnt az őserdők kifürkészhetetlen rengetegében

A maják békés, jámbor, 'tudományos' hitéhez képest sokkal harciasabb az a vallási kultúra, amelyek Közép-Amerika másik nagy birodalmi kultúrája a tolték-azték hozott létre. Az ebbe a körbe tartozó, eredetileg nomád törzsek a Kr. u. 1. évezred derekától hullámokban érkeztek Közép-Mexikó területére, ahol virágzó városokat, majd nagy birodalmakat teremtettek. A tolték, nahuatl, azték törzsek mitológiájának főistene Kvecalkoatl, a 'Tollaskígyó', egyszerre égisten, a teremtés ura, az elvont égi erők birtokosa és kultúrhérosz, a civilizáció megteremtője, népének vezetője is. A hatalmas istenek sorába mellette ég és csillagistenek, az eső, a szél, az égtájak urai tartoznak, de ura van a tűznek, a kukoricának, a csírázó vetésnek, a városfalaknak vagy a muzsikának is. Az azték vallás egyik központi alakja Tlalok esőisten: ő a föld termékenységének patrónusa, de egyben az alvilág ura is. A leggazdagabb kultusz azonban az azték világban Huicilopocstli alakját veszi körül. Ő az azték törzsek ősi védőistene, de egyben nap-, termékenység és hadisten is, akinek feladatai közé tartozik a rendezett, szferikusan felépített világ működésének biztosítása. Ezt a célt csak állandó, szakadatlan áldozatok bemutatása révén lehet elősegíteni: a papi vezetés alatt álló azték társadalom fő célja éppen ez, az áldozat folytonosságának biztosítása. Az isteneknek lépcsős piramis-templomokban hódolnak, amit pedig felajánlanak az isteneknek, az - termény és állatáldozatok mellett - maga az elven ember. A templomterület minden egyes város vagy kultikus központ esetében több funkciót is ellát: az oltárok és az istenszobrok fülkéi mellett a papok házait, az iskolát, a szent labdajátékok pályáit is egyetlen épületegyüttes részeként találjuk meg. A világ nagy vallási kultúrái sorában egyedül az aztékra jellemző a tömeges emberáldozat: hadifoglyok tízezreit áldozzák évente az istenek 'táplálására' és 'engesztelésére' s maguknak az azték városállamoknak az állandó háborúi sem más, mint a szükséges 'emberanyag' biztosítása miatt folynak. Az eleven ember feláldozásának leggyakoribb formája a szív kitépése és a lenyugvó nap fényében való felmutatása: a spanyol hódítók érkezésekor még Tenochtitlán szentélyeiben naponta százával, ezrével mutattak be ilyen áldozatot, de az isteneknek szántak megnyúzása, elégetése, vízbefojtása sem számított kivételesnek. A népi hitvilág a hivatalos vallásosságnál sokkal szelídebb: a szokások, a hagyományok alapján döntően a kukorica tiszteletére alapozó természet- és termékenységkultusz alkotja a lényegét.

Nem csupán az istenek világa alkot jól tagolt és igen vérszomjas társadalmat, hanem maga a világ is igen összetett, bonyolult építmény az azték nézet szerint. A számtalan égi és alvilági szféra közül a holtak birodalmának három 'világa' a legfontosabb. A legteljesebb égi boldogság az isteneknek feláldozottakra és a harcban elesett harcosokra vár; más helyen vannak az 'isteni' közelségét jelző balesetekben, természeti csapásokban és betegségekben elhunytak, ismét máshol pedig a többi ember. Igen szigorú erkölcsi elvek jellemzik az azték vallást: az aszkézis, az önsanyargatás mindennapos, a vétkek száma temérdek, a bűnök súlyossága és a kiszabható büntetés pedig annak a mértékében növekszik, minél előkelőbb - papi, nemesi rendű - valaki. A majákkal ellentétben - bár vallási kalendárium itt is van - az aztékok hitében a mitológiai irodalomnak vagy a tudományos vizsgálódásnak alig van szerepe. A mindennapi hitélet a rítus köré szerveződik, az a mitológiai és irodalmi hagyomány pedig, amely túlélte a spanyol hódítás idejét, alig számottevő. Néhány jellegzetes vallási szokásról azért tudunk: ismertek egyfajta 'vízkeresztséget', megtisztulási szertartást és a bűnök nyilvános megvallását, ünnepeik központi eseményei pedig - a gyakran vérre menő, halállal, feláldozással végződő - szakrális labdajátékok voltak, amelyekhez az égitestek mozgásával összekapcsolódó hiedelmek kötődtek. Az azték vallási világ összeomlását Cortes hódítása idézte elő: rövid néhány év alatt összeomlott a birodalom, a kultúra és a hitrendszer pedig spanyol szerencselovagok és misszionáriusok 'hathatós' közreműködésével ugyancsak igen rövid idő leforgása alatt megsemmisült.

Nem jutott szerencsésebb sorsra Dél-Amerika nagy birodalma és vallási világa, az inka kultúra sem. Ezt a vidéket - Peru északi részétől Chile határáig, a tengerparton és az Andok hegyei között - kecsua indián népek lakták, amelyek Kr. u. 1200 körül a Titicaca tó környékén fejlett civilizációt teremtettek. Bár a mitikus hagyomány egy korábbi vallási világ emlékét is őrzi, maga az inka birodalom és vallása akkor született meg, amikor a félig legendás király és félisten, Manco Capac megteremtette a naptisztelet szellemében szervezett országát. Az inka vallási világ alapeszméje a napisten, Inti tisztelete, akit a birodalom távoli vidékein más-más alakban és néven is imádnak. Magának a birodalomnak a teokratikus gondolat volt a szervezőelve: az 'inka', mint istenkirály a Nap földi másaként vagy gyermekeként uralkodik népén, az istenek teremtő és kormányzó világában pedig hasonló szigorú hierarchia érvényesül. Van az inka birodalom vallási életében egy titokzatos, elvont, teremtő isten is: Virachocha az, az 'Égi Atya', akit a viharos tenger hullámaival azonosítanak. A késõi mitológiai spekuláció szerint az ő fia Inti napisten; míg neki gyakorlatilag csak mitológiája van, kultusza pedig nincsen, addig a napimádat az egész birodalom vallási életének alapja. Virachocha teremtő Úr: a világot kezdetben óriásokkal népesítette be, majd azokat elpusztítva megalkotta az embert, az eget és a szivárványt, mint a világ legfontosabb 'szereplőit'.

A tenger- és égistenek állnak tehát a pantheon élén, a föld porából teremtett ember rendeltetése pedig pusztán annyi, hogy engedelmeskedjen az uralkodónak, mint földi istennek, szertartásaiban pedig szolgáljon az égi isteneknek. Igen jellegzetes, hogy az Andok terméketlen vidékén élő kecsua nép vallási világában a termékenység- és vegetáció-kultuszok jelentősége csekély: sokkal fontosabb azoknak az asztrális és természeti erőknek a kultusza, amelyek - 'kozmikus értelemben' - megszabják az emberi élet lehetőségeit egy kietlen és zord világban. A világ 'huacák', szellemi lények sokaságának az otthona: fák, források, kövek válnak isteni erők hordozójává ebben a vallási szemléletben. Védőszelleme van az egyes törzseknek, nemzetségeknek, sőt az uralkodók mumifikált tetemének is, az ég és a föld, a villámlás, a mennydörgés és a földrengés pedig mindent áthat és életre, termékenységre serkenti a világot. Az inka felfogásban kétféle túlvilág van: az egyik a napisten világa, amely meleg és fényes, a másik viszont a hideg, a fagy, a sötétség birodalma. A túlvilági élet a földi élet folytatása: azt a 'rendet' őrzi, amely a földi világban is érvényesült.

Az inka világ vallási ünnepei a természet, a vegetáció fordulóihoz kapcsolódnak. Az isteneknek bemutatott áldozat étel és ital; igen ritka az állatáldozat, az emberáldozat szokása pedig alig bizonyítható. Az istenek, elsősorban a napisten tiszteletére az inka világban szentélyeket emeltek, amelyek közül a szent tűz oltalmazására szolgáló templomok a legfontosabbak. A templomok zöme föld alatt van vagy teraszos építmények tetején: minden szakrális építmény létesítésének látható alapelve a napra való tájolás, a nap fényének alkalmas befogadása vagy kizárása. Az inka vallás világa egy tekintetben mindenképpen különleges: mivel e birodalom kultúrája nem alkotott az emberi közlendő pontos lejegyzésére alkalmas írást, hanem csupán egy egyszerű memóriapótló jelrendszert (kipu-írás), ez a világ egyedüli, kizárólag orálisan létező vallási nagy kultúrája. Pusztulása is döbbenetes gyorsasággal következett be: a spanyol hódítók néhány év leforgása alatt megsemmisítették a birodalmat, a misszionáriusok évtizedek alatt a hitvilág hagyományát; az inka vallás tartalmáról folklór-anyag és misszionáriusi beszámolók, valamint a tárgyi emlékek alapján van némi tudomásunk.

2. A sámánizmus vallási kultúrái

A 'történelem nélküli népek' vallási világában talán a legkidolgozottabb, legegységesebb vallási modellt a sámánizmus formái jelentik. Az Európa keleti, Ázsia északi és középső régiójában és Észak-Amerikában élő, zömében vadász vagy nomád állattartó népek közös hitvilágáról van ebben az esetben szó, amely a világvallások és a magaskultúrák perifériáján sok évezreden keresztül megőrizte önállóságát. A sámánizmus, mint alapvetően egységes vallási kultúra eltűnése - szemben a közép- és dél-amerikai vallási rendszerek gyors megsemmisülésével - évezredes folyamatnak bizonyult; kiváltó oka lehetett az életmód megváltozása, a civilizációs fejlődés, de egy-egy nép eltűnése, idegen hódítók uralma alá kerülése vagy a világvallások - elsősorban a kereszténység, a buddhizmus és az iszlám - misszionáló hatása is. A sámánhit egyes elemei viszont vallásváltások után is fennmaradtak: a népi hiedelemvilágban éltek tovább, de - mint mondjuk a tibeti és a mongol buddhizmus esetében - magába a 'győztes' hitrendszer tanításába és rítusrendjébe is beilleszkedhettek. Egykor a finn-ugor népek, így a kereszténység felvétele előtti magyarság ősvallása is sámánhit volt, amelynek emlékét a folklór világa őrzi. Eredeti, tiszta formáját tekintve mindenesetre a sámánhit a 20. századra gyakorlatilag eltűnt; egyedül a szibériai kis népek körében - urali, altáji népcsoportok, burjátok, szamojédek - találjuk még meg ennek a vallási formának néhány millió követőjét.

A sámánizmus gyökere az ősi animizmus és mágia elemeinek összekapcsolása, az emberi és a szellemi világ közötti kapcsolattartás biztosítása, arra természetfeletti módon kijelölt médiumok, sámánok közreműködésével és a totemizmus, különösen az állatkultusz hiedelmeinek felhasználásával. A vallás lényege tehát ebben az esetben a szellemlények és az emberi közösség közötti kapcsolattartás rituális technikájának kimunkálása és működtetése; a vallási tevékenység központi alakja ennek a sajátos 'mesterségnek' a tudója, a sámán. A sámán tehát - a régi magyar vallási világban a táltos - emberfeletti tudománnyal rendelkező személy, akinek az égi és alvilági erőkkel való kapcsolatteremtés a feladata. Ennyiben alakját a valamennyi természeti nép világából ismerős varázsló megfelelőjének is tekinthetjük: egyedi, megkülönböztető jegye leginkább az, hogy nem önszántából, hanem magának a szellemi világ kiválasztásának a kényszere alatt végzi feladatát, tevékenységének eszközei és az alakját körülvevő mitológiai hagyomány pedig az egységesség és a nagyfokú szervezettség jegyeit mutatja. Így csak rendkívüli ember lehet alkalmas arra, hogy sámán lehessen: erre a szerepre születni kell. A leendő sámán már kisgyermekként elüt a többiektől: patológiás tüneteket, révülési hajlamot mutat, 'különös gyermek'. Látomások gyötrik, természetfeletti lényekkel találkozik, sőt azok alkalmanként magukkal is ragadják. Gyakori az is, hogy a leendő sámán testi adottságként is magán viseli a szentség jegyeit: több foga vagy éppen 'farkasfoga' ('táltosfoga' van, farokcsonkja, kezén hat vagy hét ujja, esetleg - a hiedelem szerint - a szokásosnál több bordacsontja. Erre a rendkívüliségre emlékeztet a sámán felszerelésének egyik fontos darabja, a hatujjú sámánkesztyű is, amelyet szinte minden szibériai nép hagyományában megtalálunk. A karizmatikus kiválasztottság és alkalmasság bizonyítéka az is, hogy a sámán nem tanulás által, hanem álmában jut tudományához, amikor a szellemek - átmenetileg magukkal ragadják a túlvilágra.

A hiedelem szerint a szellemek a sámánjelöltet gyakran feldarabolják, hogy meggyőződjenek róla: testében valóban feles számú csont van-e és kipróbálják azt is, teste és lelke valóban képes-e elválni egymástól. Ettől a próbától fogva a sámán rendkívüli képességek birtokosa: vihart támaszt, földbe rejtett kincset talál meg. Fő tevékenysége az 'istenekkel', az állatősökkel, a holtak lelkeivel, az ártó és segítő szellemekkel való érintkezés. Képességei közé tartozik az átváltozás: bikává, táltoslóvá változik, repülni képes. A zene és tánc által is stimulált szertartásban a sámán lelke kilép testéből: megmássza a világfát, amely az eget, a földet és az alvilágot összeköti: erre utal fontos szertartási kelléke, a létra is. Gyakori feladata az orvoslás, mint 'halottlátó' pedig a szellemvilág üzeneteit tolmácsolja az emberek, az emberek kívánságát a szellemek felé. Révületében a táltos, a sámán a nép állatősévé válik, lelke annak lelkével válik azonossá: innen van az, hogy a szertartás során agancsot, állatbőrt, maszkot visel és birokra kel az ártó erőkkel.

A sámánizmus jellegzetes vonása istenfogalmának határozatlansága, bizonytalansága. Pantheonjában vannak személyes 'öreg' istenek, állatősök, megszemélyesített természeti erők, égitestek, de megtaláljuk ugyanitt a holtak lelkeit is. A szellemi lények alakja igen változatos; a nevek és a szereplők törzsenként, népenként változnak, ám a teljes hitvilág keretei között jól meg is feleltethetők egymásnak. A sámánhit különösen fontos szerepet szán a gazdaszellemeknek: ők az egyes ember mellett vannak és amolyan 'őrangyalként' oltalmazzák 'gazdáikat'. A sámánizmus vallási hagyománya közös gyökerű kozmológiai világszemléletet is hordoz. Nézete szerint a világegyetem hármas tagolású, három szintű, korong alakú képződmény. Középpontjában áll a 'világfa' vagy 'világtengely', az 'arbor mundi' vagy 'axis mundi', amely elválasztja, de össze is köti a felső, a középső és az alsó világot. A felső világ az égitestek, a jó szellemek birodalma, a főisten vagy főistenek otthona. A sámánnak képesnek kell lennie arra, hogy megmássza a világfa égbe emelkedő törzsét ('az égig érő fát'), hiszen csak így tud érintkezni az égiekkel. A középső világban élnek az emberek, állataikkal és a közéjük ereszkedő vagy kapaszkodó - segítő vagy ártó - szellemekkel együtt. Az alsó világ a gonosz szellemek és a holtak lelkeinek birodalma: a sámánnak alkalmanként a világfa gyökerein ide is le kell ereszkednie, hogy végezni tudja a maga dolgát.

A sámánizmus 'mitológiája' maga is sajátos, szokatlan képződmény. Néhány teremtéselbeszélést és kozmológiai történetet leszámítva ugyanis ezeknek az elbeszéléseknek nem az istenek, hanem maga a sámán a főszereplője. A történetek egyik csoportját a sámánkiválasztás és a sámánavatás eseményeinek feldolgozásai adják, érzékletes képekkel írva le az egyes 'sámán-próbákat', amikor a jelöltet a szellemek üstben főzik, kemencében hevítve üllőn kovácsolják vagy más, válogatott módokon gyötrik. A mitológiai anyag másik, nagyobb és színesebb része a sámánok működésének feldolgozása. Ennek központi témája a sámán és gazdaszelleme ég- és pokoljárásainak megörökítése. A sámán útjai során szembetalálja magát az istenekkel; birokra kel a rontó erőkkel vagy csellel, furfanggal éri el célja, eszközöli ki az emberek kívánságainak teljesülését, alkalmanként pedig párharcot folytat más, vele rivalizáló sámánokkal is. A nagy mitológiai rendszerekben is feldolgozott témák egész sora bukkan fel így, annyi eltéréssel, hogy a főhős a sámán, akinek szerepét a 'klasszikus' mítoszforma kultúrhéroszaiéhoz lehet a leginkább hasonlítani.

A sámánszertartás rituális rendje aprólékosan kidolgozott. A szellemeknek állat-, termény- vagy ételáldozatot mutatnak be, az esemény csúcspontja azonban a 'sámántánc' alkalma. Zene és közös éneklés közben a sámán transzba esik: lelke eltávozik a testéből, hogy elinduljon a világfa törzsén az ég vagy az alvilág felé. Az eseményhez ima és ráolvasó formulák kántálása is hozzátartozik, máskor meg a sámán ajkán a szellemi világ lényei elegyednek párbeszédbe az emberi közösséggel. Nem ismeretlen az a mód sem, amikor a sámán jövendöl vagy visszatérve az égiektől erőt ad át - kézrátétellel, leheléssel, 'égi tárgyak' segítségével - az embereknek. A sámán szerepe a szertartási feladatok közötti időben is jelentős: ő az a bölcs tanácsadó, akihez kisebb-nagyobb dolgokban bárki, a vezér, a törzsfő, de az egyszerű harcosok is fordulhatnak, ha az otthon, a házi oltárnál őrzött szellem-bábuktól vagy a gazdaszellemektől nem kapnak elegendő útbaigazítást.

3. A totem-vallások alkonya

A totemisztikus vagy törzsi vallások klasszikusnak számító világa az amerikai préri-övezet valamint Afrika, Dél-Amerika és Óceánia egyenlítői, őserdős, szavannás övezetének hitvilágai révén van ma már gyorsan fogyatkozó arányban jelen világunk vallási térképén. Az ebbe a körbe tartozó hitrendszerek követőinek száma - maguknak az egyes önálló vallási formáknak a nagy száma mellett - nem éri el a 100 milliót sem. Igaz, hogy Afrikában mintegy 70 millió ember tartozik ilyen vallási kultúrákhoz, Ausztrália törzsi vallásait viszont csak néhány ezren, az észak- és dél-amerikai kultuszokat pedig 2-3 milliónyian követik.

Ezeknek a vallási formációknak az alapmodellje szerint a világ feletti uralom egy vagy néhány teremtő isten kezében van, akiknek megengesztelése a szertartási és áldozati élet célja és akiknek tetteiről az orális hagyományban őrzött mítoszok számolnak be. Az isteni lények másik csoportját totem-ősök - állati felmenők vagy már-már megisteniesült hősök alkotják, akiknek közbenjáró segítségétől a jó termés, a kedvező időjárás, a betegségektől való megmenekülés és a hadi siker is remélhető. A világot szellemi lények, démonok sokasága is lakja: az ő semlegesítésük alkalmas eszköze a mágikus szertartások sokasága. A törzsi vallások többségében kitüntetett jelentősége van a termékenység-szertartásoknak és az avatási rítusoknak: Óceánia népei körében a vallási élet uralkodó elemei ezek, de hasonló a helyzet az afrikai kontinens déli részében élő gyűjtögető és vadásztörzsek világában is. Nem idegen ezektől a vallásoktól a természet erőinek isteniként való imádata sem: a varázsszertartások zöme is éppen erre, a természeti történések kedvező menetének biztosítására irányul.

A klasszikus totemhit a maga tiszta formájában azt a hiedelmet jelenti, amely szerint valamely népközösség egyetlen közös, azóta szellemivé lett állat- vagy ritkábban növényőstől eredezteti magát. Maga a totem összekötő kapocs a magasabb rendű égi erők és az ember világa között, egyben pedig az ős képességeit, fizikai erejét adja tovább népe számára, a mindennapokban pedig segíti is övéit. Ebben a klasszikus formában a totemisztikus vallásosság a legtisztábban Ausztrália és Óceánia népei között maradt fenn, valamint egyes észak-amerikai indián vallási rendszerekben, a legháborítatlanabb formában pedig talán Borneó és Pápua-Új-Guinea belsejében, ahol a legutóbbi időkig fennmaradt egyebek között az emberáldozat, a 'fejvadászat' szokása, mint az idegen totemek elleni küzdelem szimbolikus aktusa, az afrikai fejlődésben viszont az utóbbi századokban az animisztikus vonások bizonyultak erősebbnek a totemisztikus szokásokkal szemben.

Afrikában talán a pigmeusok vallási kultúrája a legarchaikusabb: egy elvont teremtő isten, a szellemi lények sokasága, a termékenységi mágia és a terményáldozat elemei e nép vallásosságának építőkövei, valamint az eredet- és teremtésmítoszok meglepő sokasága.Mellettük a busmanok, a hottentották, a zuluk, a jorubák és a maszájok vallási világa érdemel figyelmet; visszatérő elemek ezekben a vallásokban a szakrális tánc és zene alkalmazása, az engesztelő növény- és állatáldozat, a fejlett imakultúra.

Ázsia és az óceániai térség törzsi vallásai közül a dajakok totemizmusa érdemel említést, amely talán a legelevenebben őrzi ma is a mana-hit igen ősi formáit. Az ausztrál őslakosság vallási világát is egyértelműen a totemizmus uralja, a rituális tevékenység középpontjában pedig a beavatás, mint a totem közösségébe való befogadás aktusa áll. Jellegét tekintve hasonló lehetett Óceánia népeinek õsi vallási világa is, ma azonban a törzsi vallások követőinek száma néhány tízezerre fogyatkozott, maga a hitrendszer pedig számtalan idegen elem hatására elveszítette háborítatlan eredetiségét.

A törzsi vallások fokozatos eltűnése mellett bizonyos szinkretisztikus változások is megfigyelhetők - főleg Afrikában és Latin-Amerikában.Olyan esetek ezek, amikor az ősi törzsi hagyomány és a felszínesen felvett kereszténység hit- és rítusvilága összeolvad, a végeredmény pedig egy új, 'karibi' vagy 'afro-amerikai' vallási kultúra lesz: olyan, mint az umbanda Brazíliában vagy a vodu Haiti szigetén. Ma már számos ilyen mozgalom van, követőik száma pedig nem sokkal kisebb, mint a 'régi' törzsi hagyomány keretei között élőké.


Irodalom az első tájékozódáshoz:

- Bellinger, Gerhard J.: Nagy valláskalauz, Budapest: 1990.

- Bray, Warwick - Swanson, Earl - Farrington, Ian: Az Újvilág, Budapest:é.n.

- Diószegi Vilmos: Sámánizmus, Budapest:1962.

- Fraser, John G.: Az aranyág, Budapest: 1993.

- Hahn István: Istenek és népek, Budapest: 1980.

- Hoppál Mihály: A sámánok világa, Budapest: 1994.

- Láng János: Lélek és isten, Budapest: 1974.

- Mitológiai ABC, Budapest: 1974.

- Mitológiai Enciklopédia 1-2. (Szerk.:Tokarev, Sz. A.), Budapest: 1988.

- Popol Vuh - a maja-kicse indiánok szent könyve, Budapest: 1984.

- Tovar, Juan de: Azték krónika, Budapest: 1986.


Forrás

Nincsenek megjegyzések: