2009. május 13., szerda

Egy kis Svájc Ausztriában



Utazás egy hágó mögé bújó vidéken, ahová az egyház hozta el a síelés divatját, és persze a gazdagságot


Háborúval nem sikerült a törököknek Európa elfoglalása, háború nélkül igen.
Vorarlberg a legismeretlenebb osztrák tartomány. Legalábbis nekünk messze a legismeretlenebb. De talán a legkülönlegesebb is egyben. Kicsiben benne van egész Ausztria, pedig tulajdonképpen már az is történelmi tévedés, hogy Ausztriához tartozik.



Amikor a hetvenes években hozzákezdtek a Tirolt és Vorarlberget összekötő 14 kilométeres alagút építéséhez, sok vorarlberginek az esküvőjénél hallottak jutottak eszébe, legalábbis majdnem: „amit az Úr szétválasztott, ember ne kösse egybe”. Ha nem volna alagút, az év jelentős részében a tartomány legfeljebb Németországból lenne megközelíthető, ami jól látszik, ha nem az alagúton megyünk, hanem a hagyományos útvonalon, az autópályáról letéve, az Arlberg hágón át. Innen kapta a nevét is a tartomány, vagyis az Arlberg előtti rész, bár a helyiek inkább csak Ländlének, az Országocskának becézik.
Bár már március vége van, az út embermagasságú hófalak között kígyózik fölfelé, Ausztria két legexkluzívabb síközpontja felé. Az első, Sankt. Anton még Tirolban van, a másik, Lech, azonban már a hágón túl, Vorarlbergben. Késő délután van, az emberek többsége már megszabadult a síbakancsaitól és valami kényelmesebbet húzott fel, jellemzően Gucci hótaposót. Ebben és ehhez illő Bogner síruhában beszélgetnek a járdán lévő bárpultoknál. Bár Lech helyes falu és a sípályái is kiválóak, a jó levegőre pedig egy biomasszaerőmű vigyáz, de szépségével vagy kiválóságával önmagában aligha magyarázható, hogy miért pont Lech emelkedett ki a többi közül. Nincs tökéletes magyarázata erre Herbert Sauerweinnek sem, akinél pedig jobban senki nem ismeri a település (és a vele egybe épült Zürs) történelmét: könyvet írt róla, múzeumot gründolt, igazgatta a helyi iskolát. Életének eddigi 86 éve alatt átélte Lech pillangószerű átalakulását. Merthogy bár Ausztria talán leggazdagabb részén járunk, történelmi távlatokban nézve ez a terület szinte az utolsó pillanatig a legszegényebb volt. Kevés izgalmasabb folyamat van annál, mint amikor egy térség (mint például Vorarlberg) az utolsókból sok munkával és szerencsével elsők közé emelkedik – ennél a mozgásnál csak az ellenkezője, egy drámai lecsúszás érdekesebb. Lech például annyira szegény volt, hogy nem is létezett. „A környékben élők nem jöttek fel ilyen magasra, nem volt meg a tudásuk, hogy ezeken a legelőkön gazdálkodjanak – mondja Sauerwein –, ezt a tudást a Wallis kantonból betelepülő svájciak hozták meg.” Minden lechi Sauerwein diákja volt, így a sok köszönés, érdeklődés miatt nem haladunk valami gyorsan, ám csak odaérünk egy régi faházhoz, amelyben ugyan éppen holland vendégek laknak, de vezetőnk gondolkodás nélkül rájuk tör, hogy megmutathassa a régi, zord Lechet. A belül is mindenhol fával burkolt helységek három legfontosabb berendezési tárgya az irattartó szekrény (ebben őrizték a fontos családi dokumentumokat), a díszes feszület a sarokban, s végül a kályha. A kályha két szobát melegített, a nagyszülőkét és a szülőkét, az egyik szoba mennyezetében egy körülbelül A3-as méretű falap elhúzásával lehetett némi meleget felengedni az emeletre, a lányok szobájába. A fiúknak ennyi sem jutott.
Egy pap hozta a síléceket
Jó ötszáz éven át alig változott valami: a helyiek marhatartásból éltek, a marhabőröket tejterméket cserélték el gabonára, az ugyanis nem termett meg. A múlt század fordulóján aztán a helybeli lapban írás jelent meg arról, hogy Skandináviában léceken közlekednek a havon. A nagy érdeklődés hatására nemsokára megjött egy lelkész is északról: a sítudás és vele a gazdagság tehát egyházi vonalon érkezett. Nagyjából így kezdődött a téli alpesi turizmus, hiszen a síelés előtti korszakban civilizált ember csak nyáron ment az Alpokba, el sem tudta képzelni, hogy a telet egyáltalán túl lehet élni a hegyekben. A legszegényebbekből pedig a leggazdagabbak lettek. Minden egyszerű házból hatalmas fogadó, étterem vagy szálloda: ott dolgoznak szülők és a lányok, a fiúk pedig síoktatók – ez a tipikus lechi munkamegosztás. A házakban persze akkor is lenne hely vendégeknek, ha nem bővítették volna őket: a gazdagodás része, hogy ma már csak egy-két gyerek van, meg persze az is, hogy megjelentek a vendégmunkások: Bécs után Vorarlbergben vannak a legtöbben. „Háborúval nem sikerült a törököknek Európa elfoglalása, háború nélkül igen” – háborog Sauerwein, akinek másik nagy bánata, hogy az átalakulás elsodorta kedvenc tantárgyát, a történelmet is: „ma már csak gyakorlatias tárgyak számítanak, amivel pénzt lehet keresni”. A gyönyörű régi templom mellé is újat emeltek a hetvenes években, úgy néz ki, mint egy jobban sikerült konferenciaközpont. De legalább van jó orgonája, igaz, hivatásosok játszanak már leginkább rajta, nem Sauerwein, merthogy régen mindig a tanár volt a gyülekezet orgonistája is. A templomdombról pedig rá lehet látni a városra, tele luxusszállodákkal, amelyek azért igyekeznek úgy tenni, mintha csak alpesi fogadók volnának. A legjobb ebben a versenyben a Post, amely még nevében is meghagyta a Gasthof szót, mintha ugyanolyan kis postafogadó lenne ma is, mint hetven éve. Mintha most is megfáradt utazók szállnának meg benne, nem pedig a holland királynő.
A szálló kandallós társalgójában most este nem ennyire előkelő a társaság, de sokkal szórakoztatóbb. Négy orosz férfi beszélget nagyon kevés és nagyon drága ruhát viselő nőkkel. Az asztal lábánál pezsgősüvegek, jól esik a vacsora után, ami aznap is kiváló volt: a Post a világ azon kevés szállójának az egyike, ahol a félpanziós ellátás Michelin-csillagos vacsorát jelent. A helyiek számításai szerint Lech a világ Gourmet-fővárosa, merthogy sehol nem jut ilyen kevés emberre, ennyi Michelin-csillaggal vagy Gault Millau sapkával kitüntetett étterem. Svájci nyelvjárás Ausztriában A magas hegyek azonban csak az egyik és nem is feltétlen a legjellemzőbb tája a Nógrád megye méretű Vorarlbergnek. Lech a mindössze 2600 négyzetkilométeres, azaz a Bécs utáni legkisebb területű tartomány legkeletibb részén van, és ha innen elindulunk a legnyugatibb részig, vagyis a Bodeni-tóig, egész Ausztriából ízelítőt kapunk. Van itt barátságos folyóvölgy (a Rajnáé) gyümölcsöskertekkel, hatalmas tó, rengeteg erdő, talán csak igazán szép városok nincsenek, a történelmi szegénység és a periférikus lét itt látszik meg igazán, ez az, amit nem lehet ledolgozni néhány évtized alatt. Az egyetlen kivétel Feldkirch, kicsi, de gyönyörű óvárossal, sziklákkal, vízzel, tornyokkal. Ráadásul a Feldkirchbe utazók szerencséjére a 20. század elején megállt itt az idő, néhány nagyszabású szecessziós épület még éppen elkészülhetett, de az európai építészet fekete korszaka, a hatvanas, hetvenes évek itt alig tettek kárt. Nem úgy a tartományi fővárosban, Bregenzben, amely persze még így is jómódú és helyes város maradt, de nem több. Pedig a fekvése Közép-Európa harmadik legnagyobb tava és a város hegye, a Pfänder közé beszorulva csodálatos. Szinte minden vorarlbergi városnak megvan a saját hegye, külön szó is van rá, Hausberg, azaz házi hegy. A Pfänderre felvonó visz, a kabin úszómedencés villák felett lebeg fel, hogy aztán a tetőről rá lehessen látni a tóra, rá Németországra, a svájci hegyekre. És mintha tényleg Svájctól kevesebb dolog választaná el Vorarlberget, mint Ausztria többi részétől. Vegyük a nyelvet: egész Ausztria a német nyelv bajor nyelvjáráshoz tartozik, kivéve Vorarlberget, amelyik az alemánhoz, mint Svájc. Bécsben nehezen érthető beszédük miatt gyakran svájcinak is nézik a vorarlbergieket, akik azonban csak szerettek volna svájciak lenni. Az első világháború után még népszavazást is rendeztek arról, csatlakozzanak-e Svájchoz, de hiába akarta a többség, ha rajtuk kívül senki más nem. A nagyhatalmak nem akarták még tovább csonkítani Ausztriát, a svájci németeknek a vorarlbergiek túl katolikusak voltak, a svájci franciáknak és olaszoknak pedig túl németek. A második világháború utáni helyzet egy kicsivel szerencsésebben alakult, Vorarlberg ugyanis a francia megszállási övezetbe került. Ami azt jelentette, hogy volt mit enni. Ennek köszönhető Bregenz legnagyobb kulturális vonzereje is, a Bregenzi Ünnepi Játékok. „A háború után Bécsből örömmel jöttek a legismertebb zenészek és énekesek, szó szerint egy kis ennivalóért – mondja a kezdetekről a játékokat szervező cég egyik munkatársa. – A megfelelő épület hiányát pedig előnyére fordította a város: két uszályt összekötöttek a part közelében és az lett a színpad.” A színpad ugyan maradt a vízen, de ma már persze hatalmas épületegyüttes szolgálja ki a tóparton. Változott a repertoár is: egy idő után rájöttek, hogy az operett már nem sikk, átálltak az operára, méghozzá a lehető leggrandiózusabb előadásban, tökéletes hanggal (külön szabadalmaztatott eljárásnak köszönhetően,) lenyűgöző színpadképekkel és persze háttérben a tóval. Tavaly a Toscánál például egy gigantikus szemet láthattak nemcsak a koncertrajongók, hanem a legutóbbi James Bond film nézői is. Nem tett rosszat az amúgy sem gyengélkedő vorarlbergi turizmusnak, hogy a film egy része Bregenzben játszódik (mint ahogy nem tettek rosszat Bridget Jones lechi síjelenetei, Vagy Lady Diana rendszeres lechi síelései sem). Minden premier előtt kedvelt időtöltés annak találgatása, milyen lesz a színpadkép. A megoldás persze titok, idén a sivatagi operát, az Aidát viszik vízre, a színpadból ottjártamkor két hatalmas lábfej volt látható az EU-színeire festve, azaz arany csillagokkal tarkított kékre.
A legjobboldalibb vidék: még Bécsben sem bíznak
Nem mintha az átlag vorarlbergi véleménye túl hízelgő lenne az EU-ról, talán még az átlag osztrákénál is kevésbé az. Az összes tartomány közül ennek van a legjobboldalibb (néppárti-szabadságpárti) kormánya. A helyiek minden bürokrácia, minden központi hatalom, minden centralizációs kísérlet ellenségei, még Bécsben sem bíznak, nemhogy Brüsszelben. Annál inkább a saját munkájukban. Eggben vagyunk, a tartomány középső részén, Ausztria legkisebb sajtüzemében. Az üzem teljes létszámmal dolgozik, a teljes létszám egy: a huszonéves Christian Troy. Minden nap kora reggel kezd, amikor meghozzák a gazdák a tejet. Összesen bő féltucat gazda adja el ide a tejét, azt, hogy ki mennyit adott le, az üzem falán egy fekete táblán vezetik. A többi műszer is a 21. századhoz méltó. Fahasábok felett nagy rézüst, ahol finoman melegítik a tejet, de persze nem forralják, mert jól tudják, hogy pasztörizált tejből csak iparcikket lehet készíteni, a kézműves minőséghez nyerstej kell. Régi kőkádakban úsznak a sóoldatban a már kerekre formázott 30 kilós sajtok, hogy utána aztán cirka egy év alatt tökéletesre érjenek. Troy itt dolgozik vajszínű gumicsizmában és kötényben hajnaltól délutánig, aztán kis szünet és este még visszajön átvenni a második tejszállítmányt. – Mi történik, ha megbetegszik? Mikor megy szabadságra? – kérdezem. – Nem betegszem meg. A szabadság szót pedig nem tudom, hogy írják. Ez persze azért nem igaz, szeptemberben mindig van egy egyhónapos szünet, de azon kívül csak munka, minden nap, reggeltől estig. Viszont az eladással nem kell foglalkoznia, multikkal, hipermarketekkel nem kell vesződnie. A helyi multi ugyanis Maria Vögel, egy hatvan feletti asszony, akinek egy településsel arrébb van sajtboltja. Az az egy település amúgy a környék talán legszebbike, és micsoda környék! Azt mondtam, hogy nem a többezres hegyek és nem is a városok a legjellemzőbb vorarlbergi táj, hanem az, ahol éppen most vagyunk, a Bregenzi erdő. És bár a csaknem négyszázezer vorarlbergiből (ennél csak a burgenlandiak vannak kevesebben) csak 30 ezer ember él itt 22 településen, mégis ez a tartomány szíve. Ahol talán nincs is kiemelkedő látnivaló, csak a csend, a nyugalom, a sajátos hangulat. Nagy fenyvesek, szép legelők között elszórva fekszenek az apró települések, a legnagyobb közülük, Christian Troy sajtmester Eggje is mindössze háromezres. És bár hó és síközpont itt is rengeteg van, az itteni hegyek emberközelibbek, szelídebbek a távoli horizontot lezáró sziklaszirtekhez képest. Maria Vögel boltja Schwarzenberg közepén áll, a felirat szerint tej, sajt és élelmiszer kapható itt, finoman jelezve, hogy a tej és a sajt itt több mint egyszerű élelmiszer. Vorarlbergben mintegy ötvenféle sajtot készítenek, a legelterjedtebb az eredetvédett hegyi sajt, a Bergkäse. A tehenek természetesen csak természetes táplálékon élnek, a Bregenzi erdőben van az egész EU legnagyobb silómentes tejtermelő térsége. A sajt annyira hozzátartozik a vorarlbergi identitáshoz, hogy Vögel emlékszik, régebben még a kupékban uralkodó szag miatt Käseexpressnek hívták azokat a vonatokat, amelyekkel vasárnap a Bécsben tanuló vorarlbergi diákok sajttal megpakolva visszautaztak a fővárosba. A bő másfélezres Schwarzenberg központjának minden épülete pont úgy néz ki, mint száz éve. Hatalmas, súlyos faházak, némelyik fala végig zsindellyel fedett, de van, ahol a rönköket ökörvérrel impregnálták, s festették vörösre. A két legszebb, gyönyörű cégérrel ékesített épület persze vendéglő, mindkettő körülbelül olyan jó (14 Gault Millau pont), mint a legjobb étterem a valamivel nagyobb Budapesten. A helyi koncertterem a Frankfurter Allgemeine Zeitung értékelése szerint pedig akusztikailag benne van az egész világ három legjobbjában. Ideális helyszín a helyi Schubert-fesztiválhoz, a Schubertiadehoz, amely amúgy maga a színtiszta eszképizmus a 21. századból: napközben több órás túra a környező hegyekben, aztán irány a koncertterem, ahonnan rálátni éppen azokra a hegyekre. Mindezt úgy, hogy a településnek semmi köze Schuberthez, sőt a klasszikus zenéhez sem igazán, az egyetlen ide köthető művész egy festő, a 18. század végiének talán leghíresebb festőnője, Angelika Kauffmann. Goethe barátnőjének persze múzeuma is van itt, de a templomban is megnézhetők alkotásai. Erdőben burjánzik a legmodernebb építészet De a Bregenzi erdőhöz ugyanúgy hozzátartozik az a templom melletti hatalmas, lakatlan ház is, betört ablakokkal. „A térségben négyszáz régi ház áll üresen, és még sok száz olyan, amelyikben már csak egy-két idős ember él” – mondja Helga Rädler, akinek nincs rossz foglalkozása: télen síoktató, nyáron meg túravezető. A gond az, hogy ezek az épületek túl nagyok egy mostani családnak, ráadásul gyakran a települések középpontjában állnak, miközben ma mindenki inkább távolabb vonulna. Ugyanígy vesztette el értelmét az itteni házak egyik legfontosabb része, a bejárat előtti tornácféleség. „Régen mindenki oda ült ki munka után és teljesen természetes volt, hogy ahogy az emberek jöttek haza a legelőkről, sorra beültek néhány falatra és pár szóra a szomszédokhoz.” – mondja egy mára tulajdonképpen nyitott előszobává silányult helyiségre mutatva Rädler, aki szerint ez a közösségi élet ma már csak évente egyszer figyelhető meg, szeptember közepén, Schwarzenberg legnagyobb ünnepén, amikor a közelgő tél elől végképp lejjebb költöznek a magasabb legelőkről a gazdák. Viszont legalább a központból kiköltözők új épületei valamilyenek lettek. Vorarlberg és azon belül a Bregenzi erdő az osztrák építészet legújabb korszakának messze legfontosabb terepe. Néhány Bécsben tanult vorarlbergi építész ugyanis összeállt és kihasználva, hogy a megkövesedett építészkamara a többi tartományhoz képest itt gyenge volt, teljesen új épületekkel szórta tele a tartományt. Méghozzá nem gyáván, jobb híján, plázásan modern házakkal, hanem valóban, bátran modernekkel, s mindezt úgy, hogy messzemenően támaszkodtak a helyi hagyományokra. Az eredmény rengeteg kezeletlen fa és sok üveg, egyszerű, letisztult formák. Az egyik leghíresebb épület a hittisaui nőmúzeum. (Az alig kétezres településnek két múzeuma is van, a másik természetesen sajtmúzeum.) A múzeum létét magyarázza a bregenzerwaldi nők különleges történelme. Még ma is különösen kemény fából faragottnak tartják őket egész Ausztriában, aminek az az oka, hogy annak idején mindennel egyedül kellett megbirkózniuk, férjeik ugyanis keresett mesteremberként az országot járták. Talán nem véletlen, hogy Bécs után Vorarlbergben van a legtöbb képviselő a tartományi parlamentben, mint ahogy az sem, hogy egész Ausztriában egyedül itt maradt végig használatban a helyi népviselet. Máshol újra fel kellett támasztani, az itteni nők viszont ragaszkodtak rakott fekete szoknyájukhoz, fókaprémes sapkájukhoz – miközben a férfi népviselet teljesen eltűnt, a vándorló férfiak ott vettek ruhát, ahol éppen dolgoztak. A nőmúzeumtól pár lépés a Gasthof Krone, amely szintén a régi és az új ellentétének feloldásáért kapott építészeti díjat. A tulajdonos, Dietmar Nussbaumer büszkén mutatja a kiadott szép könyvet, amelyben dokumentálták a régi szálló felújításának történetét. „Csak helyi mesteremberekkel és helyi fával dolgoztunk” – mondja. Az eredmény elképesztően érdekes és teljesen egyedi lett, és az a különös, hogy a szülők egy pillanatra sem ellenezték, hogy a szállodát átvevő gyerekeik teljesen saját ízlésükre szabják át a hotelt. És persze ha egy szép tájon – hegyek, patakok és a patakokon átívelő ősrégi fedett fahidak között – akad egy különleges szálló a magától értetődően kiváló konyhával, akkor nincs gond a megtöltésével. Ugyanúgy, mint néhány faluval arrébb, Bezauban, ahol a Hotel Postot tavaly Európa legjobb wellness-szállodájának választották. Pedig a 150 éves hotel első ránézésre semmi különös, nincs élményfürdős medencéje, amit a magyarországi szállókban a wellnes non plus ultrájának tartanak. Csak éppen az, amit kínál, az tökéletes. A konyha persze 16 pontos, a vacsoránál természetesen menü van és nem svédasztal, mert tudják, hogy azzal nem lehet minőséget előállítani. És a konyha mellett itt is kitüntetett figyelem jut a designnak (pont nem úgy, mint nálunk), ami persze itt is az egyszerűség és a luxus keveréke. De az is érdekes, ahogy a sokadik generációs, a szállodát teljesen újrafazonírozó tulajdonos fogta magát és helyi gyógyfüvekből kifejlesztett egy kozmetikai termékcsaládot. A lehető legegyszerűbb csomagolásban, a legegyszerűbb névvel – Susanne Kaufmann, s persze mégis nagyon exkluzívan. Mintha Magyarországon egy szálloda üzemeltetője kialakítaná a Kalmár Zsuzsa termékeket, de persze sajnos nem teszi, pedig az ilyen egyedi dolgokkal lehet leginkább kiemelkedni. Öt generáció után is meg tudnak újulni, épp ez az egyik legvonzóbb Vorarlbergben. Ahogyan megpróbálják összehangolni a régit és az újat, ami talán sehol máshol nem sikerül ilyen jól. Mint Bezauban, ahol a megújult Posttól nem messze még mindig ugyanolyan piros gondolával lehet felmenni a hegyre, mint amilyeneket az ötvenes évek képeslapjain látni. Vagy a Bregenzi erdőben, ahol még mindig hűek ahhoz a mondáshoz, amivel annak idején a fiatalokat életcélra és munkára bíztatták, s ami a végére egyben kiváló vorarlbergi nyelvlecke is: „Schaffa, schaffa, Hüsli bua!” Azaz: „dolgozz, dolgozz, építs házat!” S építeni mindig is nagyon tudtak.


Forrás: Zóna - szerző: Sztankóczy András

Nincsenek megjegyzések: