2009. május 26., kedd

Antoine de Saint-Exupéry: Kis herceg (Első rész)



- mese felnőtteknek (a szerző rajzaival és Rónay György fordításában)

Ajánlás Léon Werth-nek:

Kérem a gyerekeket, ne haragudjanak, amiért ezt a könyvet egy fölnőttnek ajánlom. Komoly mentségem van rá: ez a fölnőtt széles e világon a legjobb barátom. De van egy másik mentségem is: ez a fölnőtt mindent meg tud érteni, még a gyerekeknek szóló könyveket is. Harmadik mentségem pedig a következő: ez a fölnőtt Franciaországban él, s ott éhezik és fázik. Nagy szüksége van vigasztalásra. Ha pedig ez a sok mentség nem elegendő, akkor annak a gyereknek ajánlom könyvemet, aki valaha ez a fölnőtt volt. Mert előbb minden fölnőtt gyerek volt. (De csak kevesen emlékeznek rá.) Ajánlásomat tehát kijavítom, ilyesformán:
Léon Werth-nek, amikor még kisfiú volt.

_____________________________________

1. fejezet

Hatéves koromban egy könyvben, mely az őserdőről szólt, és Igaz Történetek volt a címe, láttam egy nagyszerű képet. Óriáskígyót ábrázolt, amint egy vadállatot nyel el.
Tessék, itt a rajz másolata.

A könyvben ez állt: "Az óriáskígyó egészben, rágás nélkül nyeli le zsákmányát. Utána moccanni sem bír, és az emésztés hat hónapját végigalussza." Akkoriban sokat tűnődtem a dzsungelek kalandjain, és egy színes ceruzával nekem is sikerült megrajzolnom első rajzomat. Az 1. számút. Ilyesformán:

Remekművemet megmutattam a fölnőtteknek, és megkérdeztem őket, nem félnek-e tőle.
- Miért kellene félni egy kalaptól? - válaszolták.
Az én rajzom azonban nem kalapot ábrázolt.
Óriáskígyót ábrázolt, amint épp egy elefántot emészt. Erre lerajzoltam az óriáskígyót belülről is, hogy a fölnőttek megérthessék, miről van szó. Mert nekik mindig mindent meg kell magyarázni. Ez a 2. számú rajz ilyesforma volt:

Most aztán a fölnőttek azt ajánlották, ne rajzoljak többé óriáskígyót se nyitva, se csukva, hanem inkább foglalkozzam földrajzzal, történelemmel, számtannal és nyelvtannal. Így mondtam le hatéves koromban nagyszerű festői pályafutásomról. Kedvemet szegte 1. és 2. számú rajzom kudarca. A nagyok semmit sem értenek meg maguktól, a gyerekek pedig belefáradnak, hogy örökös-örökké magyarázgassanak nekik.
Más mesterséget kellett választanom tehát:
megtanultam repülőgépet vezetni.
Nagyjából az egész világot berepültem. És való igaz, hogy közben nagy hasznát vettem a földrajznak. Első pillantásra meg tudtam különböztetni Kínát Arizonától. Ez pedig fölöttébb hasznos dolog, ha éjszaka eltéved az ember.
Így aztán életem folyamán nagyon sokszor kerültem kapcsolatba komoly emberekkel. Jócskán akadt dolgom a fölnőttekkel. Közvetlen közelből láthattam őket. És nem mondhatnám, hogy ettől jobb lett róluk a véleményem.
Ha olyannal találkoztam, aki kicsit értelmesebbnek látszott, kipróbáltam rajta 1. számú rajzomat, mert azt mindig magamnál tartottam. Meg akartam tudni, valóban megérti-e a dolgokat. De a válasz mindig így hangzott: "Ez egy kalap."
Erre aztán nem beszéltem neki se óriáskígyókról, se őserdőkről, se csillagokról. Alkalmazkodtam hozzá. Bridzsről beszéltem neki, meg golfról meg politikáról és nyakkendőkről. Az illető fölnőtt pedig nagyon örült neki, hogy ilyen okos emberrel került ismeretségbe.

2. fejezet

Így éltem magányosan, anélkül, hogy igazában bárkivel is szót érthettem volna, míg egyszer, hat esztendővel ezelőtt, kényszerleszállást nem kellett végeznem a Szaharában. Valami eltörött a motoromban. És mivel se gépészem nem volt, se utasom, magamnak kellett nekilátnom, hogy zöld ágra vergődjem valahogyan, és kijavítsam a súlyos hibát. Élet és halál kérdése volt ez számomra. Alig egy hétre való ivóvizem volt.
Ott dőltem álomra az első este a homokon, ezermérföldnyire minden lakott helytől. Elhagyatottabb voltam, mint tutaján a hajótörött az óceán közepén. Elképzelhető hát, mennyire meglepődtem, amikor hajnalban egy fura kis hang ébresztett föl.
Azt mondta:
- Légy szíves, rajzolj nekem egy bárányt!
- Micsoda?
- Rajzolj nekem egy bárányt...

Fölugrottam, mintha villám csapott volna le mellettem. Megdörgöltem a szememet, aztán jól kimeresztettem. És egy apró emberkét láttam, egy teljességgel rendkívüli kis emberkét, amint komoly figyelemmel szemlél. Itt a legjobb kép, amit később csinálnom sikerült róla.
Csakhogy az én rajzom kétségkívül sokkal kevésbé elragadó, mint amilyen a mintája volt. Igaz, nem az én hibámból. Mert ami festői pályafutásomat illeti, attól már hatesztendős koromban elvették a kedvemet a fölnőttek, így aztán nem is tanultam meg rajzolni, kivéve a csukott meg a nyitott óriáskígyókat. Ámulattól kerek szemmel néztem hát a különös tüneményt. Ne feledjük el: ezer mérföldre voltam minden lakott vidéktől. Emberkémen pedig semmi jele nem volt annak, mintha eltévedt volna, vagy halálosan fáradt, halálosan éhes, halálosan szomjas lenne, esetleg halálosan félne. Egyáltalán nem úgy festett, mint egy szerencsétlen gyerek, aki eltévedt a sivatagban, ezermérföldnyire minden lakott helytől. Mikor végre szavamra leltem, azt kérdeztem tőle: - De hát... hogy kerülsz te ide?
Erre szelíden, és mintha valami nagyon komoly dolgot kérne, megismételte:
- Légy szíves, rajzolj nekem egy bárányt...
Ha valami nagyon lenyűgözően rejtélyes, az ember nem meri megtenni, hogy ne engedelmeskedjék. Akármilyen képtelenségnek találtam, hogy ezer mérföldre minden lakott helytől és ráadásul halálos veszedelemben: elővettem a zsebemből egy darab papirost meg a töltőtollamat. Hanem akkor eszembe jutott, hogy én főként földrajzot, történelmet, számtant és nyelvtant tanultam, és egy kicsit kedvetlenül.
közöltem az emberkémmel, hogy nem tudok rajzolni.
- Annyi baj legyen - felelte. - Rajzolj nekem egy bárányt.
Minthogy bárányt soha életemben nem rajzoltam, papírra vetettem neki a két rajz közül, amire egyáltalán képes voltam, az egyiket: a csukott óriáskígyót. De hogy elképedtem, mikor az emberke azt mondta rá: - Nem! Nem! Nem elefántot akarok óriáskígyóban! Az óriáskígyó nagyon veszedelmes, az elefánt meg olyan behemót nagy. Nálam odahaza minden apró. Nekem bárányka kell. Rajzolj nekem egy bárányt.
Hát erre rajzoltam egyet.

Figyelmesen szemügyre vette, aztán:
- Nem! - mondta. - Ez már nagyon beteg. Csinálj egy másikat nekem.
Rajzoltam egy másikat.

Kis barátom kedvesen, de elnézően mosolygott. - Jó, jó... Csakhogy ez nem bárány, hanem kos. Ennek szarva van. Megint újat rajzoltam.

Ez se volt jó neki, akárcsak az előzők.
- Nagyon öreg. Nekem olyan bárány kell, amelyik sokáig él.
Erre már kifogytam a türelemből. Mielőbb neki akartam kezdeni a motorom szétszerelésének; ráfirkáltam hát a papírra a mellékelt rajzot.

- Tessék - mondtam. - Ez itt a ládája. Benne van a bárány, amit akarsz. Nagy meglepetésemre egyszeriben fölragyogott az arca. - Ez az! Éppen így akartam! Mit gondolsz, sok fű kell ennek a báránynak? - Miért? - Hát mert nálam odahaza minden olyan kicsi... - Biztosan elég lesz neki. Egészen kicsi bárány. A rajz fölé hajolt. - Nem is olyan kicsi... Nézd csak! Elaludt... Így ismerkedtem meg a kis herceggel.

3. fejezet

Hosszú időbe tellett, míg megértettem, honnét jött. A kis herceg ugyanis engem elhalmozott kérdésekkel, az enyéimet azonban mintha meg se hallotta volna. Lassanként, véletlenül elejtett szavakból tudtam meg, amit megtudtam. Így mikor először látta meg a repülőmet (nem rajzolom le: repülőgépet rajzolni az én számomra túl fogas föladat volna), azt kérdezte:
- Hát ez meg mi a szösz?
- Ez nem szösz. Ez repül. Repülőgép. Az én repülőgépem.
Szinte hetvenkedtem neki azzal, hogy repülök.
- Hogyan?! - kiáltott föl. - Az égből pottyanttál le?
- Igen - feleltem szerényen.
- Hát ez furcsa...
És fölkacagott, gyöngyöző kacagással; ez határozottan bosszantott. Megkívánom, hogy komolyan vegyék a szerencsétlenségeimet.
- Szóval te is az égből jöttél? - tette hozzá. - Melyik bolygóról való vagy?
Mintha hirtelen fény világította volna meg rejtélyes jelenlétét.
- Eszerint egy másik bolygóról való vagy? - szegeztem neki a kérdést.
Nem felelt. Csak a fejét csóválta lassan, és a repülőmet nézte.
- Igaz, ezen nem jöhetsz valami messziről...
És hosszas töprengésbe merült. Aztán elővette zsebéből a bárányomat, és kincse szemlélésébe mélyedt.
Képzelhetni, hogy izgatott ez az elharapott vallomás a "másik bolygóról". Próbáltam hát többet is megtudni. - Honnét jöttél, emberkém? Hol van az az "odahaza"?
Hová akarod magaddal vinni a bárányomat?
Tűnődve hallgatott, aztán azt mondta:
- Az a jó ebben a ládában, amit adtál, hogy éjszakára háznak is megfelel neki.
- Persze, persze. Ha jó leszel, kötelet is adok, amivel megkötheted. Meg egy karót.
Ajánlatom szemlátomást meghökkentette a kis herceget.
- Megkötni? Milyen ostoba ötlet!
- De ha nem kötöd meg, elkószál, elvész...
Kis barátom erre megint fölkacagott.
- Elkószál? Hová?
- Mit tudom én. Az orra után...
A kis herceg elkomolyodott.
- Annyi baj legyen. Hiszen nálam odahaza olyan kicsi minden...
És mintha egy kis szomorúság bujkált volna a hangjában, ahogy hozzátette:
- Nem valami sokáig mehet az orra után az ember...

4. fejezet

Így tudtam meg egy másik fontos dolgot: hogy a bolygó, ahonnét jött, alig nagyobb egy háznál. Ezen nem is kellett különösebben csodálkoznom. Hiszen tudtam, hogy a nagy bolygókon kívül, amilyen a Föld, a Jupiter, a Mars, a Vénusz, s aminek mind megvan a maga neve, van még száz és száz más bolygó is, és köztük egyik-másik olyan parányi, hogy távcsövön is csak alig-alig lehet kivenni. Ha egy csillagász fölfedezi valamelyiket, név helyett egyszerűen számot ad neki. Például elkereszteli "a 3251. kisbolygó"-nak.
Minden okom megvan rá, hogy azt higgyem: a bolygó, ahonnét a kis herceg jött, a B-612-es kisbolygó.
Távcsövön ezt a csillagocskát csak egyetlenegyszer észlelték: 1909-ben egy török csillagász.
Fölfedezéséről akkor nagy előadást tartott a Nemzetközi Csillagászati Kongresszuson. Öltözéke miatt azonban nem hitt neki senki. Mert ilyenek a fölnőttek.
A B-612-es kisbolygó hírnevének nagy szerencséjére azonban egy török diktátor utóbb halálbüntetés terhe mellett megparancsolta népének, hogy öltözködjék európai módra. A csillagász 1920-ban megismételte előadását, ezúttal fölöttébb elegáns öltönyben. És ezúttal egyet is értett vele mindenki.
Csak a fölnőttek miatt mesélem el ezeket a részleteket a B-612-es kisbolygóról, és a számát is csak miattuk árultam el; a fölnőttek ugyanis szeretik a számokat. Ha egy új barátunkról beszélünk nekik, sosem a lényeges dolgok felől kérdezősködnek.
Sosem azt kérdezik: "Milyen a hangja?" "Mik a kedves játékai?" "Szokott-e lepkét gyűjteni?" Ehelyett azt tudakolják: "Hány éves?" "Hány testvére van?" "Hány kiló?" "Mennyi jövedelme van a papájának?" És csak ezek után vélik úgy, hogy ismerik. Ha azt mondjuk a fölnőtteknek: "Láttam egy szép házat, rózsaszínű téglából épült, ablakában muskátli, tetején galambok..." - sehogy sem fogják tudni elképzelni ezt a házat. Azt kell mondani nekik: "Láttam egy százezer frankot érő házat." Erre aztán fölkiáltanak: "Ó, milyen szép!"
Ugyanígy, ha azt mondanánk nekik: "Íme a bizonyság arról, hogy a kis herceg létezett: elragadó teremtés volt, és nevetett, és egy bárányt akart; s ha valaki bárányt akar, akkor ez nyilvánvaló bizonyság rá, hogy létezik" - ha ezt mondanánk nekik, vállat vonnának, és gyereknek tartanák az embert. Ha ellenben azt mondjuk nekik: "A bolygó, ahonnét jött, a B-612-es kisbolygó" - ez meggyőzi őket, és békén hagynak a kérdéseikkel. Egyszerűen ilyenek; még csak haragudni sem kell rájuk miatta. A gyerekeknek nagyon elnézőknek kell lenniük a fölnőttek iránt. De mi, akik megértjük az életet, mi bizony fütyülünk a számokra! Ezt a történetet is a legszívesebben úgy kezdtem volna, mint egy tündérmesét. Ilyesformán: "Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis herceg. Ez a kis herceg egy parányi bolygócskán lakott, olyan parányin, hogy a bolygója alig volt nagyobb nála; ezen a bolygón élt, és nagyon szerette volna, ha van egy jó barátja..." Azoknak, akik értik az életet, ez így sokkal igazabbul hangzott volna.
Mert semmiképp sem szeretném, ha félvállról vennék a könyvemet. Hiszen úgy elfog a bánat, mikor ezeket az emlékeimet elmesélem. Hat esztendeje már, hogy a barátom búcsút vett tőlem a bárányával. Azért próbálom meg leírni itt, nehogy elfelejtsem. Szomorú dolog elfelejteni a barátunkat. Nem mindenkinek van barátja. S ki tudja, még utóbb belőlem is lehet olyan fölnőttforma ember, akit nem érdekelnek, csak a számok. Többek között ezért vásároltam egy doboz festéket meg egy doboz színes ceruzát. Persze nem könnyű dolog ilyen vén fejjel újra nekifogni a rajzolásnak, mikor egyebet sem próbáltam soha, mint hatesztendős koromban egy nyitott meg egy csukott óriáskígyót! De igyekezni fogok, hogy a képeim hasonlítsanak, amennyire csak lehet. Hogy sikerül-e, abban már egyáltalán nem vagyok biztos. Az egyik rajz megjárja, a másik egyáltalán nem. Elvétem olykor egy kicsit a termet arányait is. Emitt a kis herceg túl nagy. Amott túl kicsi. A ruhája színét sem tudom egészen biztosan. Így aztán csak tapogatódzom, hol így, hol úgy; lesz, ahogyan lesz. Végül bizonyos fontosabb részleteket illetőleg is tévedni fogok. Ezt azonban meg kell bocsátanotok nekem. Barátom sosem magyarázkodott; talán azt hitte, én is olyan vagyok, amilyen ő. Nekem azonban, sajnos, nem volt semmiféle tehetségem hozzá, hogy meglássam ládájuk fáján keresztül a bárányokat. Ki tudja, nem vagyok-e egy kicsit magam is olyan, mint a fölnőttek? Alighanem megöregedtem.

5. fejezet

Naponta megtudtam valamit a bolygójáról, az útra keléséről, az utazásáról. Szép lassacskán, egy-egy elejtett megjegyzés jóvoltából. Így szereztem tudomást harmadnap a majomkenyérfák drámájáról.
Ezt is a báránynak köszönhettem, mert a kis herceg, mintha valami súlyos kétsége támadt volna, hirtelen azt kérdezte tőlem:
- Igaz, hogy a bárányok cserjéket esznek?
- Igaz.
- Ó, akkor jól van.
Sehogyan sem értettem, miért olyan fontos, hogy a bárányok cserjéket egyenek. A kis herceg azonban hozzátette:
- Szóval a majomkenyérfákat is megeszik?
Erre megjegyeztem neki, hogy a majomkenyérfák nem cserjék, hanem hatalmas, templomtorony nagyságú fák, és magával vihetne akár egy csordára való elefántot is: egyetlenegy majomkenyérfával sem bírnának el.
Az elefántcsorda ötlete megnevettette a kis herceget.
- Egymás tetejébe kellene rakni őket...
Hanem aztán komolyan azt mondta:
- Mielőtt megnőnek, a majomkenyérfák is úgy kezdik, hogy kicsinyek.
- Pontosan így van! De miért akarod, hogy a bárányok megegyék a majomkenyérfákat?
Azt felelte: "Miért ne?" - mintha valami nyilvánvaló dologról volna szó. Alaposan össze kellett szednem az eszemet, hogy magamtól jussak a probléma nyitjára. Nos, mint minden bolygón, a kis hercegén is voltak jó növények meg rossz növények; tehát voltak jó növényektől származó jó magvak meg rossz növényektől származó rossz magvak is. A magvak azonban láthatatlanok. A föld titkos mélyén alusznak, míg csak az egyiknek eszébe nem jut, hogy fölébredjen... Akkor nyújtózik egyet, és először csak egy elbűvölő, ártatlan kis hajtással kezd félénken a nap felé kapaszkodni. Ha rózsa vagy retek hajtása, hagyhatjuk, hadd nőjön kedvére. De ha rossz növényről van szó, mihelyt fölismertük, azonnal ki kell tépni. A kis herceg bolygóján pedig félelmetes magvak voltak: majomkenyérfa-magvak. A bolygó egész földjét megfertőzték. A majomkenyérfával meg úgy van, hogy ha az ember későn kap észbe, soha többé nem bír megszabadulni tőle. Egyszerűen elborítja a bolygót. Átlyuggatja a gyökereivel. Ha aztán a bolygó túl kicsi, a majomkenyérfák meg túl sokan vannak, előbb-utóbb szétrobbantják.
- Fegyelem kérdése - mondta egyszer később a kis herceg. - Miután reggel gondosan rendbe szedte magát az ember, gondosan rendbe kell szednie a bolygóját is. Neki kell látnia, s annak rendje és módja szerint ki kell gyomlálnia a majomkenyérfákat, mihelyt meg tudja különböztetni őket a rózsáktól; mert amíg egészen zsengék, nagyon hasonlítanak egymáshoz. Igen unalmas munka, de igen könnyű.
És egy szép napon azt ajánlotta, próbáljam mindezt lerajzolni, hogy a hazámbeli gyerekek jól megértsék a dolgot.
- Hasznukra lehet - mondta -, ha egyszer utazni fognak. Néha semmi baj sem származik belőle, ha valamilyen munkát későbbre halasztunk. De mindig végzetes következményekkel jár, ha a majomkenyérfákról van szó. Tudok egy bolygót: lusta gazdája volt, figyelmen kívül hagyott három cserjét...

Itt van, ezt a bolygót rajzoltam a kis herceg útmutatásai szerint. Sosem szerettem az erkölcsi intelmek modorában írni; a majomkenyérfák veszedelmét azonban olyan kevéssé ismerik, és azt, aki netán egy kisbolygóra tévedne, akkora kockázat fenyegeti, hogy ezúttal kivételesen legyőzöm a viszolygásomat, és azt mondom: "Gyerekek! Ügyeljetek a majomkenyérfákra!" Azért dolgoztam annyit ezen a rajzon, hogy figyelmeztessem barátaimat egy veszélyre, melyet nem ismernek, noha régtől fogva ott leselkedik a sarkukban, akárcsak az enyémben. A tanulság, melyet nyújtok, megérte a fáradságot. Lehet, hogy fölteszitek majd a kérdést: "Miért nincs több ilyen nagyszabású rajz a könyvben, amilyen a majomkenyérfáké?" Erre egyszerű a válasz: "Próbálni próbáltam, de nem sikerült. Amikor a majomkenyérfákat rajzoltam, lelkesített az az érzés, hogy sürgősen kell cselekednem."

6. fejezet

Így aztán, hercegecském, apránként megértettem szomorú kis életedet. Sokáig nem volt egyéb szórakozásod, mint a naplementék szelíd szépsége. Ezt az újabb részletet negyednap reggel tudtam meg, amikor azt mondtad:
- Nagyon szeretem a naplementéket. Gyerünk, nézzünk meg egy naplementét...
- De ahhoz várni kell...
- Várni? Mit?
- Hát hogy lemenjen a nap.
Először meglepetés látszott az arcodon, aztán nevettél egyet magadon.
- Folyton azt hiszem, hogy otthon vagyok! - mondtad.
Nos: mikor az Egyesült Államokban dél van, Franciaországban köztudomásúlag éppen lemegy a nap. Az embernek elég lenne egyetlen szempillantás alatt Franciaországban teremnie, hogy napnyugtát lásson. Ehhez azonban Franciaország, sajnos, túlságosan messze van. Neked viszont, a parányi bolygódon, egyéb sem kellett, mint pár lépéssel odébb húznod a székedet. S annyiszor láttad a naplementét, ahányszor csak akartad... - Volt egy nap, amikor negyvenháromszor láttam lemenni a napot!
Kisvártatva hozzátetted:
- Tudod, az ember, ha olyan nagyon-nagyon szomorú, szereti a naplementéket...
- Hát annyira szomorú voltál azon a negyvenháromszoros napon?
Erre azonban a kis herceg nem felelt.

7. fejezet

Az ötödik napon, változatlanul a bárány jóvoltából, föltárult előttem a kis herceg életének ez a titka is. Hirtelen, minden bevezetés nélkül, mintha előzőleg sokáig töprengett volna a dolgon, halkan azt kérdezte tőlem:
- Ha a bárány cserjéket eszik, megeszi a virágokat is?
- A bárány mindent megeszik, ami az útjába akad.
- Az olyan virágot is, amelyiknek tüskéje van?
- Igen. Az olyan virágot is, amelyiknek tüskéje van.
- Hát akkor mire valók a tüskék?
Mit tudtam én! Minden figyelmemmel azon igyekeztem, hogy a motorom egyik beszorult csavarját kilazítsam. Tele voltam aggodalommal: gépem hibája egyre súlyosabbnak látszott, ivóvizem meg folyton fogyott, úgyhogy a legrosszabbtól kellett tartanom.
- Mire valók a tüskék?
Ha egyszer egy kérdést föltett, a kis herceg soha nem tágított tőle többé.
Én meg, mert nagyon bosszantott az a csavar, csak úgy vaktában válaszoltam:
- A tövisek nem valók semmire. A tövis puszta gonoszság a virág részéről.
- Ó! - De némi hallgatás után, már-már ingerülten vetette oda: - Nem hiszem! A virágok gyöngék. Gyanútlanok. Úgy védekeznek, ahogy tudnak. Félelmetesnek képzelik magukat a tüskéikkel.
Nem feleltem. Éppen azt gondoltam magamban: "Ha ez a csavar semmiképp sem mozdul, ráverek a kalapáccsal, úgy ugratom ki a helyéből." De a kis herceg újra megzavarta töprengésemet.
- És te, mondd, te is azt hiszed...
- Nem! Nem! Nem hiszek semmit. Csak úgy mondtam. Én komoly dolgokkal foglalkozom.
Elképedve nézett rám.
- Komoly dolgokkal?
Látta, ahogy kezemben a kalapáccsal, olajtól fekete ujjakkal görnyedek valami fölé, amit szerfölött rondának talált.
- Úgy beszélsz, mint a fölnőttek.
Erre elszégyelltem magam. Ő azonban könyörtelenül hozzátette:
- Mindent összezavarsz... Mindent összekeversz... Szemlátomást nagyon haragudott. Megrázta aranyhaját a szélben.
- Tudok egy bolygót, egy vörös képű uraság lakik rajta. Az soha egyetlen virágot meg nem szagolt életében. Soha egyetlen csillagot meg nem nézett. Soha senkit nem szeretett. Soha nem csinált egyebet, mint folyton csak számolt. És egész álló nap azt hajtogatta, amit te mondtál az imént: "Én komoly ember vagyok! Én komoly ember vagyok!", és csak úgy dagadt a kevélységtől. Hát ember ez? Dehogy ember! Gomba!
- Micsoda?
- Gomba!
A kis herceg most egészen sápadt volt az indulattól.

- Millió és millió éve, hogy a virágok tüskéket gyártanak. Millió és millió éve, hogy a bárányok mégis megeszik a virágokat. Hát akkor miért ne volna komoly dolog, ha meg akarjuk érteni, mi végre a sok fáradozás, amivel olyan tüskéket csinálnak maguknak, amelyek soha semmire sem jók? A bárányok és a virágok háborúja talán nem fontos? Nem komolyabb és nem fontosabb, mint annak a kövér, vörös úrnak a számadásai? És ha én tudok egy virágot, egy egyetlen virágot az egész világon, olyat, amilyen sehol másutt nem létezik, egyedül csak az én bolygómon, aztán egy bárányka egy csapásra megsemmisítheti, csak úgy, anélkül, hogy akár csak sejtené is, hogy mit művel: ez talán nem fontos?
Elpirult, folytatta:
- Ha valaki szeret egy virágot, amely csak egyetlen példányban létezik a csillagmilliókon: ez épp elég neki, hogy boldog legyen, ha a csillagokra pillant. "Ott van valahol az én virágom" - gondolja magában. De ha a bárány megeszi a virágot: ez az ő számára olyan, mintha hirtelen valamennyi csillag kialudnék. És ez talán nem fontos?
Többet nem bírt mondani. Váratlanul kitört belőle a zokogás.

Közben már leszállt az éjszaka. Letettem a szerszámaimat.
Bántam is én a kalapácsomat, a csavart, a szomjúságot és a halált! Egy csillagon, egy bolygón, az enyémen, a Földön volt egy kis herceg, akit meg kellett vigasztalni! A karomba vettem, ringatni kezdtem.
- Ne félj - mondtam neki -, semmi veszedelem nem fenyegeti a virágot, amit szeretsz... Szájkosarat rajzolok a bárányodnak... A virágodnak meg rajzolok majd vértet... És... - Már nem is tudtam, mint mondjak neki. Nagyon ügyetlennek éreztem magam. Nem tudtam, hogyan férkőzzem hozzá, hogyan találjak közösséget vele... Olyan titokzatos világ a könnyek országa.

8. fejezet

Rövidesen jobban is megismerhettem ezt a virágot. A kis herceg bolygóján mindig voltak virágok, nagyon egyszerű virágok, egy sor szirommal, helyet is alig foglaltak, és nem zavartak senkit. Reggel megjelentek a fűben, estére elhervadtak. De ez egy szép napon egyszerre csak kicsírázott, magva a jó ég tudja, honnét került oda, és a kis herceg aprólékos gonddal figyelte a zsenge hajtást, amelyik semmilyen más hajtáshoz sem hasonlított. Ki tudja, nem holmi majomkenyérfa-féleség-e? A vesszőcske növekedése azonban abbamaradt, és a kis növény hozzákezdett a virágkészítéshez. A kis herceg szemmel kísérte, hogyan jelenik meg rajta egy óriási bimbó, és sejtette, hogy csodálatos tünemény fog kibontakozni belőle; a virág azonban végevárhatatlanul, egyre csak szépítgette magát odabent a zöld szobájában. Nagy gonddal válogatta meg a színeit. Lassan öltözködött, egyenként igazította magára a szirmait. Nyilván nem akart olyan gyűrötten napvilágra lépni, mint a pipacsok. Nem akart megmutatkozni, csak szépsége teljes sugárzásában. Úgy bizony! Nagyon kacér virág volt! Így aztán hosszú napokon át tartott a titokzatos öltözködése. Aztán egy hajnalban, éppen napkeltekor, végre megjelent.
Ásított egyet, és azt mondta, ő, aki olyan aggályos pontossággal dolgozott:
- Ó, még szinte föl sem ébredtem... Elnézést kérek... Még meg se fésülködtem...

A kis herceg nem bírta magába fojtani a csodálkozását:
- Milyen szép vagy!
- Ugye? - felelte kedvesen a virág. - És épp egyszerre születtem a nappal...
A kis herceg ebből könnyen kitalálta, hogy a virág nem valami szerény; viszont olyan megható volt!
- Azt hiszem, épp most van a reggeli ideje - tette hozzá a virág kisvártatva. - Volnál szíves gondoskodni rólam? A kis herceg pedig, mélységes zavarban, sietve kerített egy öntözőkannát, és kiszolgálta a virágot.
Az meg már mindjárt az elején zaklatni kezdte az ijedős hiúságával.

Egy napon például, mikor a négy töviséről beszélt, azt mondta a kis hercegnek:
- Most aztán jöhetnek a tigrisek a karmaikkal!
- Az én bolygómon nincsenek tigrisek - jegyezte meg erre a kis herceg - s a tigrisek különben sem esznek füvet.
- Én nem vagyok fű - felelte szelíden a virág.
- Bocsáss meg...

- Különben sem félek a tigrisektől. A huzattól viszont irtózom. Nincs véletlenül valamilyen szélfogód?
"Irtózni a huzattól - gondolta a kis herceg - elég kockázatos kilátás egy növénynek. - Furcsa egy virág ez..."
- Esténként tégy majd bura alá. Nagyon hideg van itt nálad. Rosszul vagy berendezkedve. Ahonnét én jöttem...
De nem folytatta. Hiszen mag formájában jött: más világokról nem tudhatott semmit. Szégyenében, hogy ilyen együgyű füllentésen kapatta rajta magát, kettőt-hármat köhintett, így akart fölébe kerekedni a kis hercegnek.
- A szélfogó?
- Épp azért indultam, de elkezdtél beszélni hozzám...

Erre a virág még jobban köhécselt, hadd furdalja csak a lelkiismeret a kis herceget.
Annak pedig, hiába volt tele jóakaró szeretettel, előbb-utóbb mégiscsak megrendült a bizalma a virágban. Minden lényegtelen megjegyzést a szívére vett, és kezdte nagyon-nagyon boldogtalannak érezni magát.
- Nem lett volna szabad meghallgatnom - vallotta meg egy napon. - A virágok szavát sosem szabad meghallgatni. Nézni kell őket, beszívni az illatukat. Az enyém egész bolygómat elárasztotta az illatával, mégse tudtam örülni neki. Annyira bosszantott az a tigriskarom-história, holott inkább meg kellett volna hatódnom rajta...
Aztán:
- Bizony, nagyon értelmetlen voltam én akkor! A tetteiből kellett volna megítélnem, nem a szavaiból. Beburkolt az illatával, elborított a ragyogásával. Sosem lett volna szabad megszöknöm!
Szegényes kis csalafintaságai mögött meg kellett volna éreznem gyöngéd szeretetét. Minden virág csupa ellentmondás. De én még sokkal fiatalabb voltam, semhogy szeretni tudtam volna!

9. fejezet

Szökéséhez, azt hiszem, a vadmadarak húzását használta föl. Indulása reggelén szépen rendbe tette a bolygóját. Gondosan kipucolta a működő vulkánjait. Két ilyen működő vulkánja volt szerencsére: kényelmesen megfőzhette rajtuk a reggelijét. Volt egy kialudt vulkánja is. De mert úgy gondolta: "Sosem lehet tudni!", kipucolta ezt a kialudt vulkánt is. A vulkánok, ha jól kipucolják őket, szabályosan, enyhe lánggal égnek, kitörések nélkül. A vulkánkitörések olyanok, mint a mi kéménytüzeink. Mi itt a Földön nyilván túl kicsinyek vagyunk hozzá, hogy rendesen kipucoljuk a vulkánjainkat. Ezért okoznak annyi bajt. A kis herceg némi kis szomorúsággal kigyomlálta az utolsó majomkenyérfa-hajtásokat is. Szentül hitte, hogy soha nem fog visszatérni többé. De aznap reggel nagyon-nagyon jólestek neki ezek a megszokott munkák. S amikor utoljára öntözte meg a virágot, és be akarta borítani a burájával, egyszeriben sírhatnékja támadt.
- Isten veled - mondta a virágnak.
A virág azonban nem felelt.
- Isten veled - ismételte.
A virág köhintett. Ezúttal azonban nem azért, mintha megfázott volna.
- Ostoba voltam - mondta végül a kis hercegnek. - Kérlek, ne haragudjál rám. Próbálj meg boldog lenni.
A kis herceget meglepte, hogy nem kap semmiféle szemrehányást.
Tanácstalanul állt, kezében a burával. Sehogy sem értette a virágnak ezt a kedves szelídségét.
- Hát igen, szeretlek - mondta a virág. - Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos. Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én. Próbálj meg boldog lenni... Hagyd békén azt a burát. Nem kell.
- De a szél...
- Egyáltalán nem vagyok olyan náthás... Virág vagyok: jót fog tenni az éjszaka hűs levegője.
- De az állatok...
- Két-három hernyót el kell tűrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat. Állítólag olyan szépek. Meg aztán ki más látogatna meg? Mert ami téged illet, te messze leszel. A vadállatoktól pedig egy csöppet sem félek. Nekem is vannak karmaim.
És ártatlanul megmutatta a négy tövisét. - Ne ácsorogj itt ilyen ügyefogyottan - tette hozzá. - Idegesítő... Elhatároztad, hogy elmégy. Hát menj. Nem akarta, hogy a kis herceg sírni lássa. Kevély virág volt.

10. fejezet

Ez a 325-ös, 326-os, 327-es, 328-as, 329-es és 330-as kisbolygók vidéke volt; a kis herceg tehát azzal kezdte, hogy sorra látogatta őket, foglalkozást keresni meg művelődni is.

Az elsőn egy király lakott. A király, bíborban és hermelinben, egy nagyon egyszerű, de méltóságteljes trónuson ült.
- Hohó! Itt egy alattvaló! - kiáltott föl, amikor megpillantotta a kis herceget.
"Hogyan ismerhet meg - gondolta magában a kis herceg -, ha még soha életében nem látott?"
Nem tudta, hogy a királyok szemében a világ fölöttébb egyszerű: minden ember alattvaló.
- Gyere közelebb, hogy jobban szemügyre vehesselek - mondta a király, és nagyon büszke volt rá, hogy végre valaki fölött királykodhatik.
A kis herceg körülnézett, hová ülhetne le, de a bolygót mindenestül beborította a pompás hermelin palást. Állva maradt hát, és mert fáradt volt, ásított egyet.
- Az etikett megtiltja, hogy a király jelenlétében ásítsanak - mondta az uralkodó. - Megtiltom.
- Nem bírom megállni ásítás nélkül - felelte a kis herceg zavartan. - Nagy utat tettem meg, és nem aludtam...
- Akkor megparancsolom, hogy ásíts - mondta a király. - Hosszú esztendők óta senkit sem láttam ásítani. Az ilyesmi ritka szórakozás nekem. Tessék, ásíts még egyet! Parancsolom.
- Csakhogy ettől lámpalázas lettem. Nem megy... - felelte a kis herceg, és elpirult.
- Hm... hm... - tűnődött a király. - Hát akkor... megparancsolom, hogy hol ásíts, hol meg...
Dünnyögött valamit, szemlátomást feszengve. Mert a király föltétlenül ragaszkodott hozzá, hogy tiszteljék a királyi tekintélyét. Semmiféle engedetlenséget nem tűrt: abszolút uralkodó volt. De mivel ugyanakkor jóságos is volt, értelmes parancsokat osztogatott.
"Ha egy generálisnak megparancsolnám - mondogatta -, hogy változzék tengeri madárrá, és a generális nem engedelmeskednék: ebben nem ő lenne a hibás. Én lennék a hibás miatta."
- Leülhetek? - kérdezte a kis herceg félénken.
- Parancsolom, hogy ülj le - felelte a király, és méltóságteljesen odébb húzta egy kicsit a hermelin palástja szegélyét.
A kis herceg elcsodálkozott: a bolygó egészen parányi volt. Vajon min uralkodik akkor a király?
- Fölség - mondta -, engedelmet kérek, de kérdeznék fölségedtől valamit...
- Parancsolom, hogy kérdezz tőlem valamit - mondta sietve a király.
- Fölséged... min uralkodik?
- Mindenen - válaszolta mérhetetlen egyszerűséggel a király.
- Mindenen?
A király futó kis mozdulattal végigmutatott a bolygóján meg a többi bolygón meg a csillagokon.
- Ezen mind? - kérdezte a kis herceg.
- Ezen mind - felelte a király.
Mert nemcsak abszolút uralkodó volt, hanem egyetemes is.
- És a csillagok engedelmeskednek fölségednek?
- Természetesen - mondta a király. - Azon nyomban. Semmi fegyelmezetlenséget nem tűrök.
A kis herceg elámult ekkora nagy hatalmon. Ha neki ilyen hatalma lenne, napjában nem negyvennégy naplementét láthatna, hanem hetvenkettőt, sőt százat vagy akár kétszázat is, és még csak odébb se kellene húznia a székét! S mivel egy kicsit szomorú volt, mert eszébe jutott az elhagyott bolygócskája, olyannyira nekibátorodott, hogy egy kegyet merészelt kérni a királytól:
- Úgy szeretnék naplementét látni... Örvendeztessen meg fölséged. Parancsolja meg a napnak, hogy nyugodjék le...
- Ha egy generálisnak azt parancsolnám, szálljon virágról virágra, mint egy lepke, vagy írjon egy tragédiát, vagy változzék tengeri madárrá, és a generális nem hajtaná végre a parancsot, ki lenne a hibás emiatt: ő vagy én?
- Fölséged! - jelentette ki a kis herceg nagy határozottsággal.
- Látod. Mindenkitől azt kell követelni, amit az illető megtehet. A tekintély legelső alapja az értelem - mondta a király. - Ha népednek azt parancsolod, vesse magát a tengerbe: föllázad, forradalmat csinál. Azért van jogom engedelmességet követelni, mert ésszerűek a parancsaim.
- Akkor mi lesz a naplementémmel? - firtatta a kis herceg, mert ha már föltett egy kérdést, többé nem tágított tőle.
- Meg fogod kapni a naplementédet. Követelem. De kormányzói bölcsességemben megvárom, hogy kedvezőek legyenek hozzá a körülmények.
- És az mikor lesz? - tudakolta a kis herceg.
- Hm... hm... - felelte a király, és böngészni kezdett egy testes naptárban. - Hm... hm... mikor lesz... mikor lesz... ma este, hét óra negyven perc körül. És majd meglátod, milyen híven engedelmeskednek nekem. A kis herceg ásított. Sajnálta, hogy oda a napnyugtája. Ráadásul egy kicsit unatkozott is már.
- Nincs itt semmi dolgom többet - mondta a királynak. - Megyek tovább.
- Ne menj! - mondta a király, hiszen olyan büszke volt rá, hogy végre akadt egy alattvalója. - Ne menj el, megteszlek miniszternek.
- Milyen miniszternek?
- Hát... igazságügyinek!
- De ha nincs, akinek igazságot szolgáltassak!
- Sosem lehet tudni - felelte a király. - Még nem jártam be a királyságomat. Öreg vagyok, hintóra nincs helyem, a gyaloglás meg fáraszt.
- Ó, hiszen már láttam! - mondta a kis herceg, és előrehajolt, hogy egy pillantást vessen a bolygó túlsó felére. - Ott sincs senki.
- Hát akkor ítélkezzél saját magadon - mondta a király. - Ez a legnehezebb. Magunkon ítélkezni sokkal nehezebb, mint máson. Ha sikerül helyesen ítélkezned saját magad fölött, az annak a jele, hogy valódi bölcs vagy.
- De ítélkezni mindenütt ítélkezhetem magam fölött - jegyezte meg a kis herceg. - Ahhoz nem kell itt laknom.
- Hm... hm... - mondta a király. - Azt hiszem, van itt valahol a bolygómon egy vén patkány. Éjszaka hallom a motozását. Hát ítélkezzél e fölött a vén patkány fölött. Időről időre halálra ítéled; élete így a te igazságszolgáltatásodtól függ majd. Aztán minden egyes alkalommal megkegyelmezel neki, takarékosságból, mivel csak egy van belőle.
- Nem szeretem a halálos ítéleteket - mondta a kis herceg -, és minden bizonnyal elmegyek.
- Ne! - mondta a király.
A kis herceg azonban nekifogott az előkészületeknek, majd, mivel nem akart fájdalmat okozni az öreg uralkodónak, így szólt:
- Ha fölségednek az a kívánsága, hogy pontosan engedelmeskedjenek a parancsainak, nekem is adhatna egy ésszerű parancsot. Megparancsolhatná például, hogy egy percen belül keljek útra. A körülmények, úgy látom, kedvezőek...
A király nem felelt. A kis herceg először tétovázott, aztán egy sóhajtással mégis útra kelt.
- Kinevezlek nagykövetemnek! - kiáltott utána sietve a király.
Arcáról csak úgy sugárzott a tekintély.
"Hát bizony furcsák a fölnőttek" - gondolta útközben a kis herceg.

11. fejezet

A második bolygón lakott a hiú.
- Lám, lám! - kiáltotta már messziről, amikor megpillantotta a kis herceget. - Meglátogat egy csodálóm!
Mert aki hiú, annak az összes többi ember olybá tűnik, mint a csodálója.
- Jó napot! - mondta a kis herceg. - Fura kalapja van uraságodnak.
- Arra való, hogy megemeljem - felelte a hiú. - Hogy viszonozzam vele az ünneplést. De sajnos, soha nem jár erre senki.
- Úgy? - kérdezte a kis herceg, és egy szót sem értett az egészből.
- Csapd össze a tenyeredet - javasolta neki a hiú. A kis herceg összeütötte a két tenyerét. A hiú szerényen megemelte a kalapját.
"Itt már mulatságosabb, mint az imént a királynál volt" - gondolta a kis herceg, és újra összeverte a tenyerét. A hiú meg újra megemelte a kalapját.
Így ment ez öt percig; akkor a kis herceg elunta az egyhangú játékot.
- Hát ahhoz mit kell csinálni, hogy a kalap leessék? - kérdezte.
A hiú ezt egyszerűen elengedte a füle mellett. Aki hiú, az csak a dicséretet hallja meg, soha mást. - Valóban nagyon csodálsz engem? - kérdezte a kis hercegtől.
- Mit jelent az, hogy csodálni?
- Csodálni annyit jelent, mint elismerni az illetőről, hogy széles e bolygón ő a legszebb, a legjobban öltözött, a leggazdagabb és a legokosabb.
- De hiszen te egyedül vagy a bolygódon!
- Azért mégiscsak tedd meg! Azért mégiscsak csodálj!
- Csodállak - mondta a kis herceg, és egy parányit megvonta a vállát. - Csak azt nem értem, mire jó az neked!
És sietve odébbállt.
"Szó, ami szó - gondolta útközben -, a fölnőttek nagyon-nagyon furcsák."

12. fejezet

A következő bolygón egy iszákos lakott. Ez a látogatás nagyon rövid ideig tartott, de nagyon elszomorította a kis herceget.
Ott találta az iszákost egy sor üres meg egy sor teli palack előtt.
- Hát te mit csinálsz itt? - kérdezte tőle.
- Iszom - felelte gyászos képpel az iszákos.
- Miért iszol? - kérdezte a kis herceg.
- Hogy felejtsek - felelte az iszákos.
- Mit? - tudakolta a kis herceg, mert máris megsajnálta.
- Azt, hogy szégyellem magam - felelte az iszákos és lehajtotta a fejét.
A kis herceg szeretett volna segíteni rajta.
- Miért szégyelled magad? - kérdezte.
- Mert iszom - vágta el a további beszélgetést az iszákos, és mélységes hallgatásba süllyedt.
A kis herceg meghökkenve szedelőzködött.
"Bizony, bizony - gondolta út közben -, a fölnőttek rettentően furcsák."

13. fejezet

A negyedik bolygó az üzletemberé volt. Ennek annyi dolga volt, hogy még csak föl se nézett, amikor a kis herceg megérkezett.
- Jó napot! - mondta a kis herceg. - Uraságodnak kialudt a cigarettája.
- Három meg kettő, az öt. Öt meg hét, az tizenkettő. Tizenkettő meg három, az tizenöt. Jó napot! Tizenöt meg hét, az huszonkettő. Huszonkettő meg hat, az huszonnyolc. Nem érek rá újra rágyújtani. Huszonhat meg öt, az harmincegy. Hopp! Tehát összesen ötszázegymillió-hatszázhuszonkétezer-hétszázharmincegy.
- Ötszázmillió micsoda?
- Mi az? Még mindig itt vagy? Ötszázmillió izé... már nem is tudom... Annyi dolgom van! Én komoly ember vagyok, én nem fecsérlem léhaságokra az időmet! Kettő meg öt, az hét...
- Ötszázmillió micsoda? - ismételte a kis herceg, mert ha egyszer egy kérdést föltett, nem tágított tőle többé. Az üzletember fölkapta a fejét.
- Ötvennégy éve lakom ezen a bolygón, de eddig még csak háromszor zavartak. Először huszonkét éve egy cserebogár; isten tudja, honnét pottyant ide.
Iszonyatos zajt csapott, úgyhogy négy hibát is ejtettem a számadásomban. Másodszor tizenegy esztendeje köszvényrohamot kaptam. Keveset mozgok, nincs időm lófrálni; én komoly ember vagyok. Harmadszor pedig: most! Szóval azt mondtam, hogy ötszázegymillió...
- Micsoda?
Az üzletember látta: semmi reménye rá, hogy békén hagyják.
- Olyan kis apróság, amit az égen látni olykor.
- Légy?
- Dehogy! Olyan kis csillogó.
- Méhek?
- Dehogy! Azok az aranyos kis izék, amin a semmittevők ábrándozni szoktak. Én azonban komoly ember vagyok! Nekem nincs időm semmiféle ábrándozásra.
- Ahá! Csillagok.
- Az, az. Csillagok.
- És mit csinálsz azzal az ötszázmillió csillaggal?
- Ötszázegymillió-hatszázhuszonkétezer-hétszázharmincegy. Komoly ember vagyok, szeretem a pontosságot.
- Mit csinálsz ezekkel a csillagokkal?
- Hogy mit csinálok velük?
- Igen.
- Semmit. Birtoklom őket.
- Birtoklod a csillagokat?
- Igen.
- Találkoztam egy királlyal, aki...
- A királyok nem birtokolnak. A királyok "uralkodnak" valamin. Ez más.
- És mire jó neked, hogy birtoklod a csillagokat?
- Arra, hogy gazdag legyek.
- És mire jó a gazdagságod?
- Más csillagokat is megvenni, ha történetesen talál valaki.
"Ez körülbelül olyasformán okoskodik, mint a részegesem" - gondolta a kis herceg; de azért tovább faggatta:
- Hogyan lehet birtokolni a csillagokat?
- Kinek a tulajdona? - vágott vissza zsémbesen az üzletember.
- Nem tudom. Senkinek.
- Akkor az enyéim, mert nekem jutott eszembe először a birtoklásuk.
- És ennyi elég is?
- Természetesen. Ha gyémántot lelsz, amelyik senkié: akkor a tiéd. Ha szigetre bukkansz, amelyik senkié: akkor a tiéd. Ha kitalálsz valamit, ami még senki másnak nem jutott az eszébe: szabadalmaztatod, és a tiéd. Én pedig a csillagokat birtoklom, mert előttem soha senki nem gondolt rá, hogy birtokolja őket.
- Hát ez igaz - mondta a kis herceg. - És mit csinálsz velük?
- Kezelem őket. Megszámolom, aztán újraszámolom - felelte az üzletember. - Nehéz dolog. De én komoly ember vagyok.
A kis herceg azonban még ezzel sem érte be.
- Nekem, ha van egy selyemsálam, a nyakam köré tekerhetem, és magammal vihetem. Vagy ha van egy virágom, leszedhetem, és szintén magammal vihetem. De te nem szedheted le a csillagaidat!
- Azt nem. De bankba tehetem őket.
- Az meg mit jelent?
- Azt jelenti, hogy fölírom egy darabka papirosra a csillagaim számát; aztán ezt a papírdarabkát bezárom egy fiókba.
- Ennyi az egész?
- Mi kell több?
"Érdekes - gondolta a kis herceg. - Sőt költői. Csak éppen komolynak nem valami komoly."
A kis hercegnek ugyanis egészen más fogalmai voltak a komoly dolgokról, mint a fölnőtteknek.
- Nekem - mondta - van egy virágom, azt naponta megöntözöm. Van három vulkánom, azokat hetente kipucolom; mert azt is kipucolom, amelyik kialudt.
Sosem lehet tudni. A vulkánjaimnak is meg a virágomnak is hasznukra válik, hogy birtoklom őket. Te azonban nem vagy hasznukra a csillagoknak.
Az üzletember eltátotta a száját, de felelni egy mukkot sem tudott, a kis herceg pedig szedte a sátorfáját, és ment tovább.
"Szó, ami szó: ezek a fölnőttek fölöttébb furcsák" - gondolta útközben.

{Forrás: Antoine de Saint-Exupéry: Kis herceg}

Nincsenek megjegyzések: