2009. május 31., vasárnap

Ismeretlen európai miniállam - A Feröer-szigetek




Történelem és politika. A Feröer-szigetekről talán csak a skandinavisták és a filatelisták hallhattak valamit is, hiszen nem túl ismert államocska ez. Hihetetlenül széles körű autonómiával rendelkező szigetcsoport Skócia, Norvégia és Izland között. Területét tekintve (247 000 négyzetkilométer) feleakkora, mint a legkisebb magyarországi megye, Komárom-Esztergom, lakossága pedig körülbelül 48 000 fő (2005. júniusi adat). Önálló kormánya, bélyegkiadása, pénzneme van. Itt székel a világ legrégebbi parlamentje, a 900 óta működő Løgting, mely ugyan nem folyamatosan tudott hatalmat gyakorolni, de tradicionálisan a legrégebbi parlamentnek tekinthető. Jelenleg Dániához tartozik, de 1948 óta autonóm, a CEPT és az Északi Tanács önálló tagja, bár ennek jogszerűségét Dánia vitatja, hiszen nemzetközi szervezeteknek, mint amilyen az Északi Tanács is, csak független, teljes mértékben szuverén országok lehetnek tagjai. Ezzel kapcsolatban heves viták vannak a dán miniszterelnök, Anders Fogh Rasmussen és a dán parlament két feröeri képviselőjének egyike, a balliberális szeparatista Høgni Hoydal, volt feröeri miniszterelnök-helyettes, jelenlegi ellenzéki vezér között. A szigetcsoportnak külön rendszáma (FO), internet-domain-kódja (.fo) van. Ennek ellenére Magyarországon, mondhatnók, egyáltalán nem ismert, eddig csupán egyes antológiákban szerepelnek, illetőleg az ELTE professzoraként dolgozó Bernáth István fordításában jelent meg William Heinesen Elátkozott muzsikusok című regénye (Polar Kiadó), valamint a nemrégiben elhunyt disszidens Mervel Ferenc fordításában egy feröeri irodalmi összeállítás, melyben saját fordításokat közöl az 1900 és 1950-es évek vége közt született, népszerű szerzőktől (Magyar Napló 1999 szeptember). Régebbi feröeri irodalom eleddig egyáltalán nem volt olvasható magyar nyelven.
Sokáig csak kizsigerelt, lényegében véve csak vegetáló gyarmat volt, mondták is sokszor, hogy „Koppenhága utcái feröeri bálnazsírral vannak kivilágítva”. Az 1600–1800-as évek közt fennálló dán kereskedelmi monopólium ellen lázadt legnagyobb hősük, Pál Nólsoy.
Talán Feröer az egyetlen ország, ahol a második világháborúnak csak pozitív hozadékai voltak. Feröert az angol csapatok szállták meg, míg Dániát a németek, így a két terület között a kapcsolat lényegében véve elhalt. Mivel az angolokkal kereskedni tudtak, stratégiai fontosságú lett a német cirkálók által elzárt Angliának az északról érkező élelmiszer-utánpótlás. Ennek következtében hamar elkezdett gazdagodni az ország, hiszen lakói szabadon kereskedhettek, ráadásul nagy felvevőpiaca is volt a halászati termékeknek. Az ország egyetlen repülőterét is ekkor építették. Mivel a dánoknak nem volt lehetőségük a szigetvilág életének befolyásolására, s az angol megszállók sem szóltak bele a közigazgatásba, a világ legalapvetőbb princípiuma, a szubszidiaritás juthatott érvényre, jobban is, mint másutt. (A szubszidiaritás ilyen fokú manifesztálódása természetesen nemcsak a történelmi helyzetből, hanem a természetföldrajzi adottságból is következett.)
A háború után nagyon nem akaródzott visszaszokni ebből a természetes állapotból a régi elnyomásba, s hamarosan kiharcolták maguknak az autonómiát, így 1948 óta létezik Feröer mint önálló entitás, független törvényhozással, amelyben mindenről szabadon dönthetnek, mindaddig, míg az adott ügy nem érinti Dániát. Hivatalosan az államfő a dán királynő, de a gyakorlatban egy az általa delegált személy, az úgynevezett birodalmi ombudsman tölti be ezt a szerepet, aki tagja a parlamentnek, de nincs szavazati joga. Az összes feröeri törvényt láttamoznia kell, hogy érvényre juthassanak. Éves jelentést készít a gazdasági fejlődésről, illetve kétévenként elkészíti a feröeri törvények jegyzékét. Jelenleg a posztot Søren Christensen tölti be. A Feröer-szigeteket a dán parlamentben két képviselői hely illeti meg. A miniszterelnök Jóannes Eidegaard.
A feröeri politikai élet fő választóvonala a Dániához való viszony kérdése. Vannak unionisták, és vannak szakadárok. Mindkét oldalon találhatóak polgári, liberális, szocialista pártok egyaránt. A parlament ülései nyilvánosak. A harminckét fős helyi törvényhozásban jelenleg hat párt képviselteti magát: a radikális szakadár és balliberális Tjóðveldisflokkurin, a szakadár és polgári Fólkaflokkurin, a szociáldemokrata unionista Javnaðarflokkurin, a keresztényszociális unionista Miðflokkurin, a szociálliberális szakadár Sjálvstýrisflokkurin és a liberális unionista Sambandsflokkurin.
Feröeren erős a civil szféra is. Egyik legjelentősebb csoportosulás az Amnesty International feröeri tagozata, amely 1965-ös alapítási dátumával a világon az elsők közé tartozik.

Gazdaság. A feröeri gazdaság alapja a halászat, amely az export több mint 90 százalékát adja, valamint a birkatenyésztés. Újabban az olajkutatás is jelentőssé vált. Az egy főre eső GDP 2001-ben 22 000 amerikai dollár volt.
A feröeri gazdaság a széles körű autonómia elnyerése után gyorsan fellendült, majd egy, az NSZK-hoz hasonló gazdasági csodát valósított meg, s egészen a nyolcvanas évek közepéig teljes foglalkoztatottság volt, és utána is sokáig 1-2 százalékos volt a munkanélküliségi ráta.
A munkabérek is a gazdasági fejlettségnek megfelelőek. Egy munkás 112,52, egy kisiparos 129,93, egy hivatalnok 137,63, egy tisztviselő pedig 175,44 koronát keres óránként. Viszonyításképp álljék itt egy-két ár is. Egy liter tej 10 korona, egy kenyér 22 korona, egy üveg sör 8-10 korona.
Az energiaellátás területén független, még tartalék energiát is termel.
Mivel nincsen katonasága, hadi kiadások egyáltalán nincsenek.
A feröeri gazdaságtörténetnek egy igen érdekes periódusa a második világháborút követő időszak. Az NSZK-ban Wirtschaftswunderzeitként emlegetett időszak, a konjunktúra sokak számára a történelem egyik legjobb időszakának számít. Ez az időszak nemcsak a meggyalázottsága és szétszaggatottsága ellenére emelkedő NSZK számára volt a nullából a csúcsra jutás periódusa, Feröer is ekkor vált csak vegetáló szigetcsoportból erős gazdaságú, fejlett országgá.
A briteknek szállított élelmiszer-utánpótlásokon gazdagabbá lett feröeriek úgy döntöttek, hogy hatalmas beruházásokba kezdenek. Felépítették a közúthálózatot még az egészen piciny falvakhoz is. Az életminőséget is javították, egyetemet, rádiót, televíziót alapítottak, kikötőket építettek és fejlesztettek. Ez a sosem látott, radikális fejlődés ugyanakkor több költséggel járt, mint amennyi tartaléka volt az országnak, ezért hitelekért folyamodott, és a kilencvenes évek elejére Dániánál eladósodott. A válság csúcspontja 1993-ra tehető. Ekkor leállítottak munkálatokat, így például Gásadalurnak, a legkisebb falunak nincs közúti összeköttetése, de a rendszer nagyjából kiépült. A Kondratieff-ciklussal összhangban a kellő időintervallumot helyesen használták föl. Összevetésül: Magyarország a hasonló pénzjuttatásokat a diktatorikus rendszer működtetésére fordította, a teljes foglalkoztatottság pedig nem fedett valós fejlesztéseket. Ehhez persze hozzá tartozó tény, hogy a dán és a szovjet megszállás mentalitása között nagy mértékű különbség van. A megszállás szó Dánia esetében jelenleg már vitatott is, az unionista és a szeparatista pártok eltérően értelmezik, hiszen jogilag valóban nem független állam Feröer, ugyanakkor Dánia a belügyekbe nemigen szól bele, bár korántsem zökkenőmentes az országrészek viszonya. Ugyanakkor az is jellemzi a kapcsolatot, hogy a szigetvilág tulajdonlásáért évi 200 000 amerikai dollárt fizet a miniállamnak.

Sport. Feröer eddig még nem volt önálló résztvevője az olimpiai játékoknak, ugyanakkor futballválogatottja önálló és a paralimpiai játékokon Sydneyben már képviseltette magát önállóan Heidi Andreasen (szül. 1985. december 18-án) személyében. Heidi születésétől fogva térdtől lefelé béna. Első sikerét Európa-bajnokságokon szerezte, először Braunschweigben, majd Sheffieldben. Sydneyben a paralimpián négy érmet szerzett (három ezüstöt, egy bronzot). 2001-ben aranyérmes lett a stockholmi EB-n. 2002-ben jelölték a legjobb fogyatékos sportoló címre, csekély különbséggel maradt a holland tolószékes teniszezőnő, Esther Vergeer mögött a második.
2004-ben hazája egyetlen paralimpiai képviselőjeként és egyben zászlóvivőjeként szerepelt. Ekkor egy bronzérmet szerzett.
Jelenleg két világcsúcsot is tart. 200 méter szabad és 50 méter pillangó.
A sport világában Feröer az FRO rövidítéssel szerepel.

Gasztronómia. A feröeri gasztronómiában a tenger gyümölcsei igen fontos szerepet kapnak. Minthogy a Golf-áramlat különösen kedvező klímát teremt, rengeteg halfajta él a környékbeli vizeken. Emellett a páratlanul gazdag madárvilág is szolgál élelemmel mind tojás, mind hús formájában. A juhállomány az emberi populációét is jelentősen meghaladja, a 47 000 emberre több mint 60 000 juh jut. A növénytermesztés lehetőségei jóval korlátoltabbak, a két fő kultúrnövény a rebarbara és a burgonya (receptek a borítóbelsőn).

Hitélet. Feröer az ősi természetkultusz, a skandináv–germán politeista hit után 999-ben Sigmundur Brestisson térítése nyomán vette fel a kereszténységet. Sigismund tevékenységével zárul a nevezetes Feröer-saga, mely Izlandon keletkezett, és a feröeri őstörténet legjelentősebb forrásanyaga. A feröeri őstörténet motívumai mind a mai napig élnek a néphagyományokban. Egyik legjelentősebb motívum az Yggdrasil, az életfa, mely analóg az ősmagyar mitológia életfájával vagy az asztrológiában az MC–IC-tengellyel.
A lakosság 84 százaléka evangélikus, 7-10 százalék tartozik a skót William Gibson Sloane prédikátor által 1900 körül alapított testvéri közösséghez. A szigeteken hetven római katolikus él. A Bahai egyház is jelen van a szigeteken pár hívővel.

Rádió, tévé. A Feröer-szigeteken egyetlen televízióadó, a Sjónvarp Foroya (svf) sugároz műsort. Három rádióállomás működik: a közszolgálati Útvarp Foroya, a kereskedelmi Rás2 és a klerikális Lindin. Mivel ilyen kevés saját csatornával rendelkeznek, világszerte itt van a legtöbb embernek műholdvevő berendezése, illetve Észak-Európában itt építették ki először a DVB-T rendszert, azaz a digitális földfelszíni televíziós műsorszórást, amellyel 2002 óta huszonhét tévéprogramot sugároznak. Tervezik egy második hazai tévécsatorna elindítását is.

Zene. A feröeri zene egyedülálló a világon. Minthogy földrajzilag periférikus, ráadásul mindenütt óceán által övezett terület, nemigen érték kölcsönhatások a népzenét, így egészen archaikus dallamok is megmaradhattak változatlan formában. Ilyen különlegesség az a körtánc is, amelyet több tudós leírt, köztük V. U. Hammershaimb is, akiről bővebben a szépirodalmi fejezetben esik szó.
Teitur Lassen a legismertebb feröeri férfi zenei előadóművész 1977-ben Tórshavnban született. Gimnáziumi éveit Dániában töltötte, majd tizenhét évesen Londonba költözött, hogy angol nyelvtudását felfejlessze. Első lemezét, a Sólin og Regnidet feröeriül írta, többi korongja anyagát angolul. (A lapszám utolsó két oldalán a vele készült interjút olvashatják.)
A népzene a mai művészekre is erősen hat. Az egyik leghíresebb feröeri énekművész, Eivør Pálsdottir (1983), aki a népdalok dallamvilágát vegyíti a jazzes-bluesos, sőt, akár a metálosabb hangzással.
Lena Anderssen stílusa leginkább a brit és ír popzene főbb csapatainak (B*Witched, Texas, Bellefire) és a hasonló német Wonderwall stílusához hasonlít.
Gudrun Sólja Jacobsen (1982) Alainis Morisette-t, a magyar származású kanadai világklasszist tartja példaképének, de véleményem szerint Jewel művészete is nagy hatással van rá. Elementáris erejű hangjával és kitűnő zenei stílusával teljes joggal nyerte meg a Stjerne for en aften versenyt, amely Dánia Megasztár-variánsa, amelyre egész Dániából, illetve a külbirtokokról is érkeztek a versenyzők.
Az ország fejlett zenei kultúrájára jellemző, hogy a komolyzene is igen kedvelt, s hogy a legnevesebb külföldi művészek (például a jazzidol Lisa Ekdahl, a rock-klasszikus Europe, a technos Darude) is fellépnek fesztiválokon.
A komolyzenében, a jazzben és a rockban egyaránt tevékenykedő művész Kristian Blak, aki gyakran komponál az Yggdrasil (Életfa) nevű hard-rock zenekar számára. Az Yggdrasil zenélt már együtt Eivørrel, sőt közösen is koncerteznek.
Kétévenként kerül megrendezésre a Prix de Foroyar, ami a Ki mit tud? és a Megasztár helyi variánsa.
Az összeállításban olvasható egy tárca Elin Heinesentől is (Jens Pauli Heinesen lánya), aki a nyolcvanas évek egyik feröeri popcsillaga.
Több évtizede van a pályán a neves ének- és színművész, Annika Hoydal (Høgni Hoydal volt miniszterelnök-helyettes nagynénje). Megzenésítette többek között William Heinesen verseit is.

Film. A Feröer-szigeteknek van önálló filmgyártása is. Legjelentősebb rendezőjük, az 1957-es születésű Katrin Ottarsdóttir az első feröeri, aki filmakadémiát végzett. 1989-ben ő forgatta a legelső feröeri nagyjátékfilmet, AtlanticRhapsody címmel, mellyel rögtön több nemzetközi fesztiválon is díjat nyert. Az első feröeri road movie-t, az 1999-ben készült Bye Bye Bluebird című szatirikus hangvételű filmet szintén ő alkotta, amellyel elnyerte a Lübecki Északi Filmnapok (Nordische Filmtage, Lübeck) fődíját.
Eddig összesen hét nagyjátékfilm készült 1989 és 2005 között. A Feröer-szigetek filmgyártása nem túl kiterjedt, de műfaját tekintve sokszínű; akad köztük irodalmi adaptáció (Barbara), road movie (Bye bye Bluebird), dokumentum-játékfilm (Atlantic Rhapsody), filmdráma (Schneeland). A legutóbbi egy 2005-ös gyártású feröeri–NSZK koprodukció.
Legismertebb színészek Hildigunn Eyðfinnsdóttir, Katrin Ottarsdóttir lánya, aki a Bye Bye Bluebird egyik protagonistája, valamint Johan Dalsgaard, aki a Hin Stuttligi Flokkurin nevű parlamenten kívüli párt alapítója.
A feröeri televízió is készít sok filmes anyagot, de ezek természetesen nem mozi-, hanem televíziós forgalmazásra készült műsorok, melyek közül a híradót, a hetente jelentkező sportműsort és a szintén heti rendszerességű, kiemelkedő színvonalú kulturális magazint bárki szabadon letöltheti az internetről is.
A Duna Televízió Minoritates Mundi című sorozatának stábja két részből álló dokumentumfilmet készített a Feröer-szigetekről. A rendező Cselényi László volt. Itt forgatott filmet Andits Petra, aki a mindennapok szemszögéből mutatta be az ottani természettiszteletet és hitéletet. A film Észak-atlanti vacsora címmel megtekinthető a www.freetv.hu honlapon. A National Geographic is a műsorára tűzött már saját gyártású dokumentumfilmet.

Szépirodalom. Feröer magas szintű könyvkultúrával és irodalommal rendelkezik. A világ összes nyelve közül a feröerin a legmagasabb az egy főre eső kiadott könyvek száma.
Az irodalmi műveltségnek nagy hagyományai vannak, legismertebb írójuk, Heinesen mutatta be, a Bernáth István fordításában magyarul is megjelent, eredetileg dán nyelven írt regényében, az Elátkozott muzsikusokban, hogy a régiek is mennyire műveltek voltak, s hogy ebben a világ forradalmaitól, politikai viharaitól elzárt „elefántcsonttorony”-ban mennyire tájékozottak voltak a világ irodalmáról, mindennemű politikai-közéleti hatások nélkül.
Jesper Rasmussen Brochmand (1885–1652) 1603–08 közt külföldön tanul, majd 1610-től Koppenhágában tanít teológiát. 1639-től a tengeri vidék, a Seeland püspöke. Áhítatos könyveket és tankönyveket ír. Huspostille című kötetét egészen az 1900-as évekig minden feröeri templomban használták.
Thomas Kingo (1634–1703) 1658-tól teológus, házitanító és községi lelkész. 1677-ben Fünen püspöke lett. Sokoldalú barokk költő. Az egyházi témák mellett számos humoros költeményt és tájleírást is alkotott. 1699-es keltezésű egyházi daloskönyvének felbecsülhetetlen jelentősége volt Feröer egyházi életében 1900-ig. Voltak olyan versek is, melyek folklorizálódtak, s egy Graba nevű amatőr ornitológus jegyezte le őket, mielőtt kivesztek volna a köztudatból. A következő versszöveg is Kingo fentebbi kötetéből származik:

Istenem, Te tudod, mi kell nékem!
Boldogságom kezeidben,
S hogy a világ miben szenved hiányt,
Már látod is; Lelkem mi kell még?
Rendelkezzék csak az Isten!

1766. október 11-én született Feröer legnagyobb nemzeti hőse, a polihisztor Pál Nólsoy, aki tengerész, kereskedő és költő is volt. Autodidakta módon szerezte műveltségét. A Rybergs Handel nevű dán kereskedelmi monopólium üzletvezetője lett. 1804-ben építette meg a Royndin Fríða („Szép Kísérlet”) nevű hajót, amellyel beutazta Európát és Amerikát. Rövid ideig Koppenhágában élt. Felismerte annak a jelentőségét, hogy a dán monopólium politikailag és gazdaságilag egyaránt függővé teszi Feröert. Ezért küzdött annak önállóságáért. Költészetében metaforikus köntösben terjesztette ezeket a gondolatokat, hogy elkerülje a cenzúrát. Amikor az éhínség idején, 1806-ban gabonát próbált szállítani Angliából Feröerre, s hajója a hazai partoknál, a Feröer északi részén lévő Sumba partjainál elsüllyedt, a tengerbe veszett. Ezt verselte meg Janus Djuurhus Pál Nólsoy hazatérése című balladájában. Pál Nólsoy legjelentősebb verse a Madár balladája. Ez a költemény lett a szimbóluma az 1620 és 1856 közt érvényes dán monopóliummal és gyarmatosítással szembeni feröeri ellenállásnak. A csigaforgató képében a költő saját magát jeleníti meg. Azóta Feröer egyik nemzeti jelképe a csigaforgató. Az első népmesegyűjteményt Kriza János kortársa, Vencelus Ulrichus Hammershaimb és Jakob Jakobsen együtt szerkesztette 1886–91 közt, két kötetben, mintegy ezer oldalon. V. U. Hammershaimb (1819, Vágar, Feröer-szigetek – 1909, Koppenhága, Dánia) Feröeri népmesegyűjtő, politikus, teológus, filológus, Feröer parlamenti küldötte Koppenhágában három cikluson keresztül. Ő gyűjtött először feröeri népmeséket, népmondákat, balladákat, amelyeket sajtó alá rendezett és kiadott. Habár német származású, dán nemzetiségű volt, feröeri identitásúnak vallotta magát, és az irodalmi nyelv megalkotójaként vált híressé. Régebben a feröeri százkoronás címleten is az ő portréja volt. Jakob Jakobsen nyelvész volt, akinek az írott nyelv szabályainak megalkotásában volt fontos szerepe. Az első lapot, a Faeringertiderne című, mindössze kilenc lapszámot megért, majd betiltott újságot a politikus-bíró Niels Cristopher Winther (1822–1892) adta ki, aki egyben képviselő is volt, mégpedig 1851–57 közt a koppenhágai Folketingben, 1852 és ’57 közt pedig az újonnan összeült, 1812-ben feloszlatott helyi parlamentben, a Løgtingben is. A Patursson család sok nagyságot adott Feröernek. Súsanna, Jóannes és Sverri Pál Nólsoy ősunokái voltak. Az egykori Patursson-uradalom, amely korában a legnagyobb és leggazdagabb volt az egész szigetvilágban, ma emlékmúzeum. Súsanna Helena Patursson (1864, Kirkjubøur – 1916, uo.) írónő, feminista harcos. A szigetek egyik legmódosabb földbirtokoscsaládjába született, mindkét fiútestvéréből híres értelmiségi lett. Mindhármójuk magánúton végezte tanulmányait. Helena Koppenhágában tanult jogot, s két évig jogi asszisztensként dolgozott. Hazatérvén a feröeri sajtó egyik úttörője volt, a korai lapokban sorra jelentek meg kisprózái Oyggjarnar (A Szigetek) címmel megalapította és szerkesztette az első női magazint, amely 1905 és 1908 közt jelent meg. Írt könyvet a lakáskultúráról, a konyhaművészetről (ezek a témák hangsúlyt kaptak a folyóiratban is), összeállít egy receptgyűjteményt, valamint önéletrajzi motívumokból merítkezve megírta az első feröeri drámát. Harcol a nők politikai emancipációjáért, de ennek beteljesítését még a politikai életben nagy súllyal rendelkező testvérei sem tudták foganatosítani. A rengeteg munka felőrölte erejét, s fiatalon elhunyt. Jóannes Patursson (1866, Kirkjubøur – 1946, uo.) földbirtokos, költő, népnemzeti politikus, a Norvégiában folytatott mezőgazdasági tanulmányai során ismerte meg a norvég nemzeti mozgalmakat, amelyek az eldánosodó nyelv megtartásáért és a független Norvégiáért küzdöttek. Mindkét terület a dánok fennhatósága alá tartozott. Feröeren nem sokkal azelőtt szűnt meg a dán kereskedelmi monopólium (1856-ban), s a lakosság érezte, hogy mennyire előnyös a gazdasági függetlenség. A nevezetes 1888-as karácsonyi találkozón született meg a feröeri függetlenségi mozgalom. Ezen a találkozón hangzott el először az akkor huszonkét éves Jóannes által írt mozgalmi himnusz, a Nú er tann stundin komin til handa (Most eljött az idő, hogy kereskedjünk). 1906-ban megalapítja a Sjálvstýrisflokkurint, 1939-ben pedig a Fólkaflokkurint, vagyis a Önrendelkezési, illetve a Néppártot. Költészetének elsődleges ihletője a függetlenségi mozgalom; költészete elsősorban politikai költészet. Sverri Patursson (1871, Kirkjubøur – 1960, uo.) volt az első feröeri prózaíró és egyben jelentős ornitológus is. 1898 és 1900 közt jelentette meg madártani lapját, a Fuglaframit, amelyben külföldi szakirodalomból fordított és szakmai cikkeket publikált. 1914-ben lefordította Defoe Robinson Crusoe című művét. Az ő kezdeményezésére avatták március 12-ét, amikor általában a nemzeti állatnak számító csigaforgató elsőként érkezik a szigetekre, nemzeti ünneppé. A Djurhuus fivérek különösen fontos irodalmi tevékenységet folytattak. Janus Djurhuus (1881, Tórshavn – 1948, uo.) képzett jogász, az első modern feröeri költő. Tökéletesen tudott latinul és ógörögül. Költészetére is ezek a kultúrák hatottak a legnagyobb mértékben. Lefordította feröerire az Iliászt, s ő alkotta meg az első feröeri verseskötetet is. Művein erősen érezhető azoknak a romantikusoknak a hatása is, akiket fordított, így ő nemcsak a modern irodalom megteremtője, hanem a nemzeti romantika nagyja is. Költészetében a modernebb, szabad verses formák archaikus nyelvezettel keverednek. Öccse, Hans Andrias Djurhuus (1883, Tórshavn – 1951, uo.) költő, pedagógus. Elsősorban gyermekversei tették híressé. 1919-től haláláig a feröeri pedagógiai iskola docense. Ha testvéréhez viszonyított helyzetét akarnók meghatározni, akkor Janust inkább mint nagyon tisztelt, nagyra becsült költőt, Hans Andriast pedig inkább mint közkedvelt költőt lehet jellemezni. Irodalmi munkássága mellett tankönyvek szerzőjeként is dolgozott. Több közhasznú szervezet elnöke (például Gyermeksegély Alap, Feröeri Színművészeti Társulat, Feröeri Múzeumi Társaság, Nemzeti Könyvtár) Feröer irodalmi lapját, a Varðin-t is szerkeszti. Több kötetének illusztrátora William Heinesen. Jørgen-Frantz Jacobsen (1900–1938), a fiatalon, tuberkulózisban elhunyt író-költő írta meg az egyik legjelentősebb feröeri regényt, az 1997-ben Nils Malmros rendezésében feröeri produkcióban egyaránt filmre is vitt Barbara címűt, amelyben egy valós személy, Beinta Broberg (1667–1752) életét dolgozza fel. A regényt már 1961-ben NSZK produkcióban, Frank Wismar rendezésében is megfilmesítették, Barbara – vad, mint a tenger címmel. Jacobsen egyébként Koppenhágában tanult történelem–francia szakpáron, és a Politiken zsurnalisztája volt. Huszonkét évesen betegedett meg tuberkulózisban, ezért élete további részét többnyire különböző gyógyintézetekben töltötte. Jelentős és még máig is csak részben feldolgozott és kiadott levelezése unokatestvérével, William Heinesennel. William Heinesen (1900–1991) a legismertebb feröeri író, költő, grafikus, írófejedelemnek számít. Életének legnagyobb részét a fővárosban, szülővárosában, Tórshavnban élte le. Főként anyanyelvén, dánul írt. Tanulmányait a koppenhágai kereskedelmi iskolában végezte, de nem fejezte be, s apja üzletében lett levelező. Emellett írt, később kizárólag írásaiból és könyvillusztrációiból élt meg. Tagja volt a parlament kulturális bizottságának, és a helyi színházban is dolgozott. Nobel-díjra jelölték. 1965-ben elnyerte a legrangosabb skandináv díjat, az Északi Tanács irodalmi nagydíját. 1991-ben, szülővárosában hunyt el. Christian Matras (1900–1988) a feröeri egyetem nyelvészeti tanszékének első vezetője volt. Ónorvégból szerzett doktorátust, és a legjelentősebb munkájában Feröer nyelvészeti és kulturális sajátosságait veszi górcső alá. A feröeri természet sokszor adta témáját alkotásainak. 1901-ben született Heðin Brú, aki szintén jelentős író-műfordító (Shakespeare: Hamlet, Gottfried August Bürger: Münchhausen, Dosztojevszkij: Karamazov testvérek, Emily Brontë: Üvöltő szelek). Eredeti neve Hans Jacob Jacobsen, művésznevét 1930-ban vette fel, mikor első regénye megjelent. Legjelentősebb regénye magyarul még nem jelent meg. Címe Feðgar á ferð, angol fordításban Az öreg és a fiai. Ez az első olyan feröeri regény, amelyet angol nyelven kiadtak. Ez egyben a legolvasottabb feröeri regény, sőt, az évszázad könyvének is megválasztották. A népszerű regény arról a társadalmi folyamatról, jelenségről szól, ahogyan a hagyományos agrártársadalomból fejlett halásztársadalommá alakul Feröer. Hedin Brú fordította le a neves irodalomkritikussal, Rikard Longgal együtt a feröeri ősmítoszt, a Feröer-sagát. 1987-ben hunyt el. Az első irodalmi lap a Varðin (Útjelző), amelynek főszerkesztői többek között Rikard Long, Heðin Brú és Hans Andrias Djurhuus voltak A Varðin a XX. századi és mai feröeri irodalom nagyjainak fő publikálási helye. 1921 óta jelenteti meg az azonos nevű, 1912-ben alapított kultúregylet. Későbbi alapítású és szintén jelentős a Brá (Figyelő) című lap. Egyes fővárosi lapoknak irodalmi mellékleteik vannak. Gudrin Helmsdal 1941-ben született Tórshavnban, ahol ma is él és dolgozik. ’53 és ’67 közt Koppenhágában élt. Ápolónővéri képesítése van, és a feröeri egyetemen nordisztikát is tanult. Napjaink legjelentősebb esztétája, filológusa, irodalmára az 1952-es születésű Malar Marnersdottir, aki a feröeri egyetem (Fródkaparsetur) exrektornője, a feröeri irodalom professzora. Megírta – többek között – Súsanna Helena Patursson monográfiáját. Jóanes Nielsen 1953-as születésű író. Több verses-, novella- és esszékötete jelent meg. Maria Meinhardsdottir 1985. augusztus 4-én született. Søldarfjørðurban él. (Versét Assa Færø angol nyersfordítása alapján ültettem át magyarra.) Forrás: Posta Ákos István - Napkút Kiadó - Napút Online kulturális folyóirat

Jørgen-Frantz Jacobsen - AHOL A VÍZ AZ ÚR




Tórshavnból észak-keletnek nézve a végtelen tenger ólmos tükrére hajlik le az égbolt, de ha felkapaszkodunk a város mögötti dombok közé, egyszerre megváltozik előttünk a táj: zöld rétek, kövér legelők síkja nyúlik ki a távoli hegyekkel csipkézett láthatárig. A csúcsok belevesznek a vattás, puha ködbe. Mintha nem is Förjar fővárosában, hanem valahol kinn a szárazföldön volnánk. A fjordok és a keskeny tengerszorosok beleolvadnak a messzi dombvidék ráncaiba, apró rovátkáknak tűnnek a hegyek tövében. Innen nem látni vizük csillogását.
A nagyobb szigetek összebújnak, mint a csibék a kotlós körül. Hegyek-völgyek, kanyargó tengerágak labirintusa a szigetvilág. Ám alig 40-50 kilométernyire innen hirtelen véget ér a föld. A szó szoros értelmében véget ér. Kifut a talpunk alól. Ott fenn északon már a víz az úr. A felhőkbe nyúló hegyek túloldalán a legigénytelenebb fű sem ver gyökeret. A csupasz sziklák alján tajtékot túr a tenger. Mintha egy szakadék pereméről pillantanánk le a sistergő infernóba. Mýlingur - Streymoy legészakibb hegyfoka - a csúcsánál megtörik, s 564 méter magasból szinte függőlegesen nyúlik le a vízig. S utána egyetlen szírt, amire egy sirály leszállna, egyetlen meztelen kő sincs, amíg a szem ellát, csak a hömpölygő, ringó, vándorló hullámok, egészen a sarkvidék zöldesen csillámló jégpereméig.
Ha Koppenhágában adódna dolgom, így tavasszal elfog az utazási láz: vágyok haza, szűkebb hazámba. Ahogy nyáron Tórshavnból is sóvárgok fel az északi hegyekbe. Valahogy így lehet a madarainkkal is. Tavasszal seregestül felkerekednek déli fészkeikről, és nekivágnak a hosszú útnak, hogy felkeressék költőhelyüket. Fehér felhőkként, százával-ezrével lebegnek a sziklafalak mentén, a mélységek fölött, vidáman ricsajoznak, elcsatároznak. Lelkes résztvevői a gigászi drámának, amelyben elmerül a föld. A hajnal fénye ezüstbe vonja szárnyukat, a lebukó nap parazsat gyújt hideg szemükben. Az emlékek kitörölhetetlenek, ezért ide mindig visszatérnek.
A Sjeyndir öblöcske a szájával északnak fordul. Baloldalt a ködös Mýlingur nyújtózik merészen, zordan az ég felé, jobbra a Tjørnuvíksstakkur tömbje sötétlik, mint egy vízbe kilépő, ráncos, görnyedt óriás. Errefelé ritkán süt a nap. Az év nagyobb felében fel sem bukkan a keleti hegyhát taraja fölött, de visszfénye nyáron éjjelenként bearanyozza az északi horizontot és a csúcsokat, amelyek amfiteátrumként veszik körül a kihalt öblöt.
Sjeyndir környékén egyetlen ház sincs. Legfeljebb egy birkapásztor jön erre hébe-hóba a kanyargós-omladékos hegyi ösvényen Tjørnuvík felől. Na meg a kutyája, mert az vele van. Bár a mesemondók fantáziája Sjeyndirt is benépesítette nekünk. Nagyapám még úgy mesélte, hogy a lányok, akik nem találtak férjet maguknak, mindig itt üldögéltek a csupasz sziklákon, dideregtek a szélben, bámulták a háborgó vizet. Nem jut már eszembe, a legényekkel hogy volt. Bár az ő sorsuk se lehetett sokkalta jobb.
Így, egy rövid kiruccanásra, mindenesetre elviselhetőbb száműzetési helyük. Szinte hallom a tenger lélegzését. Mellkasa súlyosan, feketén emelkedik-süllyed a merőleges sziklafal tövében. Az öblöcske csücskében van egy kis kikötő, épp a Skálabonkur alatt, amely kihajlik fölébe, mint egy tabernákulum. Két oldalán mély barlangokat vájt a kőbe a hullámverés.
Öt-hatszáz méter magasból bukik-zuhog-habzik-susog le a zöld ölű völgybe egy friss hegyi patak. Zubogása mintha Sjeyndír érverése volna, mintegy életet önt a megkövült világba. Iszom egy kortyot a kristálytiszta vízből, leheveredek a fűbe, és most már nem sajnálom annyira nagyapám pártalan legényeit, vénlányait sem.
Kinn, a sós tengervízben, fókák prüszkölnek. Kíváncsian fel-feldugják gömbölyű fejüket, barna szemükkel követik a pöfögő halászhajókat. Sjeyndír lakói. Őket is mesébe szőtte a képzelet. S miért ne szőtte volna? A képzelet elválaszthatatlan a környezettől, faunája valaha szabadon tenyészett, csak napjainkban vonult vissza csorgó szemmel, megszelídítve a tudomány skatulyáiba, megcímkézve, megszámozva, a dátum és a lelőhely feltűntetésével. De néhol, például itt Sjeyndír környékén, ki tudjuk még nyitni a skatulyákat, s akkor előbújnak belőlük a fantázia groteszk albatroszai, szárnyra kapnak, s kitelepszenek a parti sziklák peremére.
A néphit úgy tartja, aki itt vízbe ölte magát, fókává változott. A nyughatatlan hullámok között, a tenger sötétjében kellett leélnie életét, megküzdenie az árral, a veszélyes forgókkal, a sodrás szeszélyeivel, az éles zátonyokkal. Üregekben meghúzódnia a hegyek alján, csupasz sziklán hálnia sorstársival az örök sötétségben. Évente egyentlen egyszer, vízkereszt előestéjén lehettek újra emberi lények, s akkor átmulathatták az éjszakát a barlangok mélyén.
Mondják, egyszer egy bátor környékbeli megleste a rejtélyes mulatozókat, s megszöktetett egy fókalányt, akibe beleszeretett. Eldugta a fókabőrét, és addig könyörgött-rimánkodott neki, míg a lány követte falujába, s hozzáment feleségül. Gyerekeik aztán sorra felnőttek, szétköltöztek a távolabbi szigetekre. A szép fókaasszonynak ma is él néhány unokája Förjaron.
Ám az asszony, az valahogy sohasem tudott belenyugodni sorsába. Vágyott vissza első szerelméhez, akivel még lenn a barlangban találkozott. Egy reggel, amikor az ura elment halászni, a pincében előkereste a fókabőrt, visszaváltozott fókává, és lebicegett a kis kikötőhöz. Egy öreg juhász a domboldalból látta, hogy a szikláról a vízbe veti magát, s kiúszik északnak, egy bajszosabb fókával. Az a nagybajuszú az első férje volt. Ott várt rá évekig, hűségesen.
Azt mondjuk: a szerelem sötét verem. De lehet, hogy a mondák könnyes melankóliájába a rossz lelkiismeret is belejátszott, hiszen amikor fáklyáik, lámpásaik lobogó fényében a barlangok mélyébe merészkedtek, nem a mulatságot akarták meglesni, nem, hanem a szerencsétlen fókákat verték agyon. Apraját-nagyját. Néhánynak talán megesett a szíve rajtuk. Emberek vagyunk.
A kényelemszerető turisták nemigen jutnak el Sjeyndírig. Itt nincs se étterem, se szálloda; Cook és Benett utazási irodái nem csalogatják őket olcsó társasutazásokkal a madárhegyek közé. Sőt, ebben a hullámverésben a luxushajók sem tudnának kikötni. És talán így jobb is. A turistainvázió itt úgy hatna, mint mondjuk a dzsessz egy obszervatóriumban. Hogy más hasonlatot fel se hozzak.
Ide csak néhány környékbeli pásztor, s néhány tapasztalt hegymászó merészkedik fel, aki valamennyire jártas Sjeyndír sárkányos mesevilágában. Velük a turista is felkapaszkodhat, ha a körülmények éppen kedvezőek, bár nálunk az időjárással is úgy van, mint a Gondviseléssel: mindkettő kiismerhetetlen. Sjeyndír sziklái közt néha a legszebb napsütésben is úgy háborog a víz, hogy gyújtóssá morzsolna egy kisebb hajót, másszor meg szinte megáll az öbölben, kisimul, megnyugszik, majdhogy átléphetünk a mából az élő mesébe, a játékos fókák közé.
Tavaly nyáron egy helybeli halásszal sikerült eljutnom Sjeyndírbe. Bejött az előrejelzés. Enyhült a szél. Az öreg szerint majdnem rendkívüli nap volt. Motorcsónakja ugrabugrált, mint egy könnyű parafadugó a hullámok élén, de ahogy a sziklafalhoz közeledtünk, villámgyorsan bekanyarította hegyét a keskeny barlangnyílásba, majd elkapta az evezőt, s kecsesen besiklott ámuló utasával a földalatti folyosók útvesztőjébe. Úgy eligazodott odabenn a szűkösen beszüremlő fényben, akár a hal a sziklák repedéseiben. Pontosan tudta, hol keskenyül a csatorna, hol leselkedik ránk zátony.
A sziklafalak egyre magasodtak, egyre feljebb nőtt fejünk felett a boltozat, míg a hűvös folyosó lassan impozáns portálévá szélesült. Még sötétebb lett körülöttünk. A hullámverés hangja kongóbbá vált, tompán visszaverődött a nyílás szikláiról.
- S ha ránk szakadna most a mennyezet…? - kérdeztem halvány mosollyal.
- Nem szakad ránk - csóválta fejét az öreg -, a laza köveket kihordja télen a tenger.
Tizenöt méternyire fölöttünk ívelt a boltozat, lehetett pár millió tonna kő a fejünk felett. A hullámok belódultak a barlang bejáratán, felágaskodtak a fala mentén, megemelték csónakunkat, aztán könnyedén leejtették, s tovább söpörtek; a sziklák tövében egy-egy pillanatra előtűnt a hajlongó, nyálkás moszat. Mintha törékeny dióhéjban hánykolódtunk volna kinn a viharban. A vízen át zöldesen csillámlott be a napvilág. Visszavonhatatlanul ki voltunk szolgáltatva az őselem kényének-kedvének. Labdázott velünk, szinte megsüketített morajával. Ekkora lármát sosem hallottam eddig. Mintha olvadt üveg csapódott volna a sziklás falaknak, s milliárd üveggolyóként, sikongva záporozott-csörrent volna vissza onnan, riasztón-vadul-rémítőn, s egyúttal lenyűgözően, majdnem áhítatosan, valami megfoghatatlan, vallásos megszállottsággal, akár egy hatalmas, misztikus templomban.
Minden evezőcsapással mélyebbre nyomultunk, mind feneketlenebbnek tűnt a sötétség. Aztán úgy 50-60 méterrel beljebb váratlanul ismét világosodni kezdett. Egy csúcsos „ablakból” szitált a fény, elénk varázsolva a küklopszi belső teret: a vízben csillogó barlang kellős közepén toronyszéles oszlop meredt a magasba, fején a fantasztikus boltív rettentő súlyával. Barlangok találkoztak itt össze; a hosszú folyosót, amelyen beeveztünk, derékszögben keresztezte egy másik, mindkettő folytatódott a hegy belsejébe. Nem egy tágas terembe értünk, hanem a barlangok rendszerébe.
A félhomályból fókák leselkedtek utánunk szürke, néma kísértetekként. A folyosónk túlsó végéből napos, fehér homokpart villant a szemünkbe, de ahhoz túl nyugtalan volt a víz, hogy a szűkülő sziklafalak közt kievezhettünk volna. A másik csatorna mintha szenespincébe vinne: karnyújtásnyira sem láttunk el benne. Az öreg halásznak eddig még nem sikerült kifürkésznie, s most istenkísértés lett volna bemerészkednie velem a katakomba útvesztőibe. A tágas csarnokban maradtunk, az oszlop közelében. Többször körbehimbálództunk-lötykölődtünk körülötte, ámuldoztunk a démoni derengésen, titáni hangzavaron. Egy másik rejtekkapun tértünk vissza a külvilágba. A tenger friss levegője magamhoz térített, mintha mázsás súlyt emelt volna le a mellkasomról.
A barlangokat az írók sokszor katedrálisokhoz hasonlították, s a hasonlatban kétségkívül van valami kis igazság, ahogy a tigris is hasonlít kissé a házimacskánkra. Az építészek valaha a barlangtermek dimenzióit igyekeztek visszaadni a nagy templomok tervezésekor, ám az emberkéz-formálta alkotások - mint a párizsi Notre-Dame, a kölni dóm és a trondheimi székesegyház - minden pompájuk, gyönyörűségük ellenére sem versenyezhetnek ezzel az ismeretlen feröeri tengeri barlanggal. Ezt mesterkéletlensége, tiszta, zöld vize, szakrális belső összhangja minden felavatás, rituálé nélkül szentéllyé teszi. Akár hit, vallás nélkül is.
Persze biztosan sok hasonló akad; ötven, száz, lehet, hogy több is. Füstölők, ájtatoskodás, érzelgős mandolinromantika nélkül. Nem szárnyal bennük a Santa Lucia, mint a Kék Barlangban Capri szigetén, nem fűződnek hozzájuk hősi legendák, mint a staffai Finga-barlanghoz a Hebridákon; anonim barlangok a parti hegyek alján, a vízvonalnál, amelyek kitárulkoznak a tenger művészetének. Egész télen át zúg-dörög-dübörög bennük a hullámverés, beléjük préselődik a jéghideg víz, a kormos sötétség, s amikor a fény belerobban rejtekükbe, kilélegzik a tenger. A természet fúrja-faragja-alakítja őket jeges vésőivel, légfúróival díszletnek az esztelen drámához. Szörnyűséges erők állnak sorompóba. Ám néhanapján elcsitul a tenger, s mielőtt újra nekiveselkedik, bemerészkedhetünk a mesék kapuján, mint Orpheusz az alvilágba.

Mervel Ferenc fordítása


Ahol a víz az úr A szöveg elektronikus átirata az alábbi kiadás alapján készült: Jørgen-Frantz Jacobsen: Ahol a víz az úr; Magyar Napló. XI. évf. 9. sz. 1999. szeptember. 28-30. o.

Oscar Wilde: MŰVÉSZET ÉS DEKORÁCIÓ




Ha a mi népünk ruházata színben kedves, szerkezetében egyszerű és őszinte lenne; ha a ruhánk tényleg oly kedvességet fejezne ki, mint aminőt affektál, s ha mindaz a könnyedsé
g és mozdulat meglenne benne, amit éppen csak legföljebb nem gátol meg; ha a körvonalai a vállról futnának le, ahelyett, hogy a csípőket domborítanák ki; ha nem a tótágast álló borospohár lenne továbbra is a formai eszményünk; ha ha mindezekkel úgy hagynánk föl, ahogy velük fölhagynunk kellene -- nos, akkor a festőművészet nem lenne többé az élet rútsága ellen irányuló művészi tiltakozás, hanem tulajdonképpeni hivatását teljesíthetné, az élet szépségeinek természetes kifejezését adná. Ebben a frontváltoztatásban, amelyet így ajánlok, nem csupán a festészet, hanem egyúttal minden más művészet is nyerő lenne. Főleg azért, mert a szépség sokkal teljesebben töltené be egész világunkat, amely elvégre a művészek világa is, hiszen abban élnek és abban fejlődnek ők is. Mert nem művészet az, amit akadémiákon lehet tanítani. Csak az teszi művésszé a művészt, amit lát, nem pedig amit hall. Az igazi mesteriskolának az utcának kéne lennie. Így például nincs a régi görög ruhának egyetlen finom vonala, egyetlen pompás aránya sem, amelynek visszhangja ne remegne végig a görög építészeten. Az a nép, amely gyárkémény formájú kalappal és turnürrel dicsekedhetik, az joggal építhette a Pontechnikont (a londoni iparcsarnok); de soha a Pantheont föl nem tudta volna építeni. Végül azt is el kell mondanunk: a művészetnek valójában soha nem lehet más hivatása, mint a saját tökéletesedése, és lehetséges, hogy a művész, aki csupán elmélkedni és alkotni vágyik, elég bölcs legyen hozzá, hogy ne bocsássa áruba önmagát, az egyéniségét ne cserélje föl mások egyéniségével. Ámde a bölcsesség nem mindenkor a legjobb megoldás. Ki tudja, hogy mindazoknak a szenvedélyes örületéből -- pedig mennyien vannak, akik arra vágyakoznak, hogy a szépség ne legyen csupán a gyűjtők mütyürke-kollekciójának és a múzeumok porának rabja, hanem legyen, amint, hogy azzá kell lennie, mindannyiunk természetes és nemzeti örökségévé -- ki tudja, hogy ebből a magasztos őrületből, mondom, minő új szépségek fakadnak majd az életünkre, és hogy ilyen változott, előnyösebb körülmények között, minő hatalmas művészegyéniség fog majd kifejlődni. Le milieu se renouvelant, l' art se renovuelle.
(Supka Géza)
Forrás: Pók Lajos: A szecesszió (188-190. oldal) Gondolat Kiadó Budapest, 1977

Idézetek Arisztotelésztől ...




Aforizmák, szállóigék VII.




1. ...hogy az ideák minták, s hogy az érzéki tárgyak részesülnek bennük: csupa üres szólam és költői metafora.


2. Minden embernek természete, hogy törekszik a tudásra.


3. ...akiknek tapasztalatuk van, sokkal inkább sikert aratnak, mint akiknek jó elméleti tudásuk van, de nincsen tapasztalatuk.

4. ...a tudományban több az ismeret és a gyakorlati hozzáértés, mint a tapasztalatban, és bölcsebbnek tartjuk a tudósokat, mint a gyakorlati tapasztalat embereit, mert úgy okoskodunk, hogy a tudás nyomán mindenkinek sokkal inkább tulajdonává válik a bölcsesség (mint a tapasztalat útján); éspedig azért, mert a tudós tudja az okot, a gyakorlati ember pedig nem.

5. Általában annak, hogy tud-e valaki, vagy sem, a tanítani tudás a jele.
S ezért tartjuk inkább tudománynak a mesterséget, mint a tapasztalatot; amannak a birtokában ugyanis tud az ember tanítani, emezében pedig nem.

6. Ha ... egyszerre több mesterség feltalálásáról van szó, amelyek közül némelyek az életszükségletekre, mások pedig a szemlélődő élet örömeire vonatkoznak, az utóbbiak föltalálóit mindig bölcsebbnek tartjuk az előbbieknél, mert az ő tudományuk nem a haszonra irányul. Így érthető, hogy csak mikor az ilyesmi mind készen volt, akkor találtá
k föl azokat a tiszta tudományokat, amelyek sem a gyönyörűségre, sem az életszükségletekre nem vonatkoztak, éspedig először azokon a helyeken, ahol volt az embereknek ráérő idejük.

7. Legbiztosabb ismeretek pedig az elvek és az okok, mert általuk és belőlük ismerjük meg a többi dolgokat, nem pedig ezeket az alájuk tartozók útján.

8....a tudományok között mindig azé a vezető szerep, és az áll a szolgáló tudomány fölött, amelyik fölismeri, hogy mi az a cél, amiért mindent cselekedni kell. Ez pedig minden dologban a Jó -- s általában az egész természetben a legfőbb Jó.

9. Az emberek ... a csodálkozás következtében kezdtek filozofálni...

10. ... lehetetlenség, hogy a mozgásnak akár kezdete, akár vége legyen, hiszen mindig volt; s így van az idő is.

11. ... semmi sem mozog magától úgy, ahogy mozog, hanem kell, hogy legyen valami, ami mozgatja, akár a természet, akár valami külső erő, akár az ész vagy más ...

12. ... a kezdet a gondolkodás. Az észt pedig a gondolkodás tárgya hozza mozgásba.

13. ... a hitványság és a kiválóság által különbözik minden jellem ...

14. Az utánzás veleszületett tulajdonsága az embernek gyermekkorától fogva. Abban különbözik a többi élőlénytől, hogy a legutánzóbb természetű, sőt eleinte éppen az utánzás útján tanul is; mindegyikünk örömét leli az utánzásban.

15. ... a tragédia nem az emberek, hanem a tettek és az élet utánzása.

16. ... nem a költő feladata, hogy valóban megtörtént eseményeket mondjon el, hanem olyanokat, amelyek megtörténhetnek és lehetségesek a valószínűség vagy szükségszerűség alapján.

17. ... filozofikusabb és mélyebb a költészet a történetírásnál; mert a költészet inkább az általánosat, a történelem pedig az egyedi eseteket mondja el.

18. Nagy különbség ... hogy valamilyen esemény valaminek a következtében vagy egyszerűen valami más után történik.

19. Az ember természeténél fogva társas lény.



Forrás: Bölcsességek Könyve I. kötet - aforizmák, szállóigék - (62-64.oldal) Gondolat Kiadó Budapest 1982


2009. május 30., szombat

Antonio da Correggio festő élete




A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete II.



COREGGIO (Antonio Allegri) 1489-1494 között születettCoreggioban,; meghalt ugyanott 1534-ben.




Még nem akarok búcsút mondani annak a vidéknek, ahol a nagy természet, nehogy részrehajlónak tartsák, ugyanolyan ritka férfiakat adott a világnak, amilyenekkel már nagy számban, sok éven keresztül Toszkánát ékesítette; közöttük találjuk Antonio da Coreggiót, a kiváló, gyönyörű tehetséggel megáldott festőt, akinek nemigen akad párja. Olyan tökéletesen elsajátította a modern stílust, hogy a természettől kapott ajándékai és a művészetben szerzett gyakorlata jóvoltából néhány év alatt ritka és csodálatos művész vált belőle. Nagyon félénk ember volt, családja nyomasztó teherként nehezedett rá; erejét nem kímélve, szűntelen fáradozás közepette végezte munkáját; bár természetes jóság vezérelte, a kelleténél jobban megtörte a szenvedések súlya, ami rendszerint megnyomorítja a férfiakat. Coreggio mélabús festő volt, de vállalta a művészettel járó fáradtságot, s remekül értette, hogyan kell megoldani a nehéz feladatokat; minderről híven tanúskodik a pármai Dómban a nagy kupolán látható igen sok alakos, jól kidolgozott freskó; bámulatos, hogy az alulnézetben ábrázolt figurák milyen csodásan rövidülnek. Lombardiában Coreggio kezdett elsőként modern felfogású képeket festeni, ezért többen úgy vélik, hogy ha géniusza kiszabadult volna Lombardiából, s eljut Rómába, csodálatos műveket alkotott volna, és sok akkoriban nagynak tartott művésznek borsot tört volna az orra alá. Tehát képeit úgy alkotta meg, hogy előzőleg nem látta az antik és a modern műveket, ebből pedig szükségszerűen következik, ha látta volna őket hihetetlenül tökéletesíthette volna művészetét, és a jót megjavítva eljutott volna a legfelső fokra.
Mindazonáltal nem lehet kétségünk felőle, hogy Coreggiót a színek kezelésében senki sem múlta felül, s olyan lágynak ábrázolta az emberi testet, olyan kecsesen dolgozott, hogy egyetlen festő sem festett bájosabb vagy plasztikusabb képeket, mint ő. Az említett templom részére két nagy olajfestményt is készített; az egyiken többek között a halott Krisztus látható, ezt nagyon dicsérték. Ugyancsak Pármában freskóval díszítette a San Giovanni-templom egyik kupoláját, ezen Miasszonyunkat ábrázolta, amint az angyalok és más szentek sokaságától körülvéve fölemelkedik a mennybe; nemcsak az tetszik elképzelhetetlennek, hogy mindezt ki tudta fejezni kezével, hanem az is, hogy fantáziájával el tudta képzelni a ruhák gyönyörű redőit s azokat a szép vonásokat, amelyekkel alakjait felruházta; e figurák Coreggio készítette piros ceruzavázlatai közül néhány megtalálható az albumokban, néhány gyönyörű puttóból szerkesztett frízzel, valamint más, az említett mű díszítésére szánt frízekkel, továbbá különféle antik stílusú áldozati jelenetekkel együtt; bizony, ha Antonio nem dolgozta volna ki festményeit olyan tökéletesen, mint mindenki láthatja, rajzai (bár a stílusuk jó, kecsesek és mesteri jártasságra vallanak) nem szerezték volna meg neki azt a művész hírnevet, amelyet igen kiváló művei alapján elért. A művészet olyan nehéz, és annyi részfeladat megoldását megoldását követeli meg, hogy a művész igen gyakran nem tud sikeresen megbírkózni mindegyikkel, mert sokan istenien rajzolnak, de a színkezelésük nem mindenben tökéletes, mások csodálatosan színeznek, de csak fele olyan jól rajzolnak; mindennek magyarázata abban rejlik, hogy az egyik művész ifjúkorában a rajzolás, a másik a színezés terén tesz szert hozzáértésre és gyakorlatra. Ám mindenki azért tanul, hogy végül is tökéletes műveket készítsen, vagyis, hogy ami kikerül a keze alól, az a rajz és a színezés szempontjából egyaránt kiváló legyen; ezért Coreggio nagy dicséretet érdemel, mert elérte a tökéletességet műveiben, amelyeket egyrész olajfestékkel, másrészt freskóban festett. Például ugyancsak Pármában a San Francesco-kolostor sarus-barátainak tempomában olyan kitűnő angyali üdvözletet festett a falra, hogy amikor az épületet renoválták, és le kellett volna verni a freskót, a fráterek a falat vasalt állvánnyal fogták körül, a festményt óvatosan körülvágták, ily módon meg is mentették, majd a kolostornak egy másik helyiségében biztonságosabban befalazták.
Coreggio Parma egyik kapuja fölött megfestette Miasszonyunkat a Kisdeddel karján; a freskó bájos színei láttán elámul az ember; a városon a utazó idegenek, minthogy más művét még nem látták, végtelen dicsérettel és tisztelettel adóznak neki. Antonio ugyancsak Pármában, a Sant' Antoni templom részére festett egy táblaképet, amelyen Miasszonyunk és Mária Magdolna látható, mellettük nevető puttó áll, angyali mozdulattal könyvet tart kezében, és olyan természetesen nevet, hogy mindenkit megnevetetett, egyetlen búskomor természetű ember sem nézhet rá anélkül, hogy fel vidulna; ugyanebben a templomban látható Correggiónak egy Szent Jeromos képe is; olyan elbűvölő és bámulatos stílusban van kiszínezve, hogy a festők csodálják a ragyogó színkezeléséért; talán nem is lehetne jobban megfesteni. Correggio ezenkívül sok képet és más festményt készít; számos lombardiai nagyúrnak; többek között két képet festett Mantova hercegének, II. Federigónak, hogy ez küldje el a császárnak; a művek igaz méltók egy ilyen nagy fejedelemhez. Giulio Romano, amikor megtekintette ezeket a képeket, azt mondta, hogy még sohase látott ilyen nagyszerű színezést. Az egyik a meztelen Lédát, a másik Venust ábrázolja; színeik olyan lágyak, s az aktok árnyalása oly tökéletes munkára vall, hogy úgy tetszik nem is festményt, hanem emberi testet látunk. Az egyiken csodálatos táj van, ennél különbet lombard festő még nem festett; ráadásul a haj színe olyan finom, és olyan végtelen tisztasággal van megrajzolva, hogy ennél jobbat sehol se láthatnánk. A képen néhány ámor arany- és ólom-nyílvesszőkkel célba lő egy kőre, gyönyörű művészettel vannak kidolgozva, s Venust még kecsesebbnek tünteti fel a sziklák között futó kristálytiszta ér, amely az istennő lábát mossa, de semmit se takar el belőle. Az ember szeme elérzékenyül ennyi tisztaság és finomság láttán. Így hát Antonio kétségkívül megérdemelte, hogy életében minden dicsőség és minden megtiszteltetés kijusson neki, halála után pedig szóban és írásban mindenekfelett magasztalják. Modenában táblaképet festett Madonnáról, amelyet minden festő nagy becsben tart, és az illető város legjobb festményeként ítéli meg. Ugyancsak az ő kezétől származik az a gyönyörű kép, amely kertben Mária Magdolnának megjelenő Krisztust ábrázolja, s amelyet a nemes Arcolani család őriz bolognai otthonában. Correggiónak Reggióban is van egy gyönyörű és ritka képe; messer Luciano Palavigino, aki nagyon kedveli a szép festményeket, nemrégiben átutazott a városon, s amikor meglátta a képet, nem törődött vele, mennyibe kerül, megvásá­rolta, mint valami ékszert, és elküldte Genovába, a saját házába.
Antonio ugyancsak Reggióban táblaképen megfestette Krisztus születését; e művön Krisztusból fény árad, megvilágítja a pásztorokat és azokat az alakokat, akik körös-körül csodálják; a számos ötlet és figura közül, amelyet Corregio e képen megfestett, említésre méltó az az asszony, aki szeretne merőn Krisztusra nézni, de halandó szeme nem bírja el a Megváltó istenségének fényét, amely sugaraival szinte az arcába csap. S ezért kezét szeme elé tartja; a mester csodálatosan jelenítette meg ezt a mozdulatot. A kunyhó fölött az angyalok kórusban énekelnek, olyan jól vannak kidolgozva, hogy úgy látszik, mintha inkább az égből szálltak volna le, mintsem festő keze alkotta volna őket. Ugyancsak Reggióban őrzik Antoniónak egylábnyi nagyságú képét; ilyen ritka szép kisalakos művet sehol se lehet látni. Correggio Krisztust ábrázolta rajta a getszemáni kertben; az éjszakai jelenetben fetűnő angyal tündöklő fényével megvilágítja Krisztust; a Megváltó annyira valóságosnak tetszik, hogy sem elképzelni, se kifejezni nem lehetne jobban, hegy tövében a réten a három alvó apostol látszik; az a hegy, amelyen Krisztus imádkozik, árnyékot vet rájuk, s ez szinte hihetetlen erővel tölti el az említett figurákat. Látni, hogy a messzeségben hajnalodik; oldalról katonák közelednek Júdással; ez a jelenet a maga kicsi méretei ellenére olyan jó elgondolás szerint készült, hogy sem a türelem, sem az igyekezet szempontjából egyetlen mű sem hasonlítható hozzá.
Még sok mindent mondhatnánk Correggio műveiről, de mivel művé­szetünk kiváló személyiségei isteni alkotásnak tartják valamennyi kezemunkáját, nem terjeszkedem ki további részletekre. Mindent elkövettem, hogy megszerezzem Correggio portréját, de mivel nem készített arcképet önmagáról, mert mindig szerényen élt, és másokkal se festette le magát, nem tudtam megszerezni; Antonio olyan ember volt, aki ismerte saját nehézségeit, nem hitte el, s nem is igyekezett meggyőzni magát róla, hogy olyan tökéletes művészi munkát tud végezni, amilyent szeretne. Kevéssel beérte, és úgy élt, ahogyan jó keresztényhez illik. Antonio, minthogy súlyos teherként nehezedett rá a családja, folyton takarékoskodni akart, olyan fösvény ember vált belőle, hogy fösvényebb nem is lehetett volna.
Ezért aztán úgy beszélik, hogy amikor Pármában ki­fizettek neki hatvan scudót garasokban, vásárolni akart egyet-mást Correggióban, s a pénzeszsákokkal a hátán, gyalogszerrel indult útnak; a nagy melegben, amelyet a napsütés még jobban megnövelt, vizet ivott, hogy fel­frissítse magát, aztán lázas lett, ágynak esett, többé föl se kelt, s körülbelül negyvenéves korában bevégezte életét. Festményeit 1512 körül készítette. Nagy jót tett a festészettel, mert a színeket igazi mester módjára kezelte; ezért figyeltek fel rá Lombardiában, ahol aztán oly sok tehetséges festő tűnt fel, s követte őt a dicséretre és megemlékezésre méltó művek alkotásá­ban. Antonio megmutatta, hogyan kell a hajat könnyedén lefesteni, pedig ez nagyon nehéz, s így bennünket is megtanított rá. Ezért is minden festő örökké hálás lehet neki. A festők kérésére Messer Fabio Segni firenzei nemesember a következő epigrammát írta róla:


Huius cum regeret mortales spiritus artus

Pictoris, Charites suplicuere Iovi: Non alia pingi dextra Páter alme rogamus,

Hunc praeter, nulli pingere nos liceat. Annuit his votis summi regnator Olympi:

Et iuvenem subito sydera ad alta túlit, Ut posset melius Charitum simulacra referre

Praesens et nudas cerneret inde Deas.

[Amikor ennek a festőnek elgyötört lelke uralkodott

a halandók köpött, a gráciák Jupiterhez könyörögtek:

„Kegyes atya, kérünk, hogy ne fessen meg másokat,

és csakis ő festhessen meg minket."

Az Olympus ura hajlott a szavakra,

a csillagos égbe emelte legott az ifjút,

hogy jobban visszaadhassa a gráciák vonásait,

és meztelenül láthassa az istennőket.]


Ugyanabban az időben élt a milánói Andrea del Gobbo; nagyon kecses;: festett és színezett, munkái sok helyütt megtalálhatók szülővárosának Milánónak házaiban; a paviai Certosa részére festett egy nagy táblaképet amely Miasszonyunk mennybevitelét ábrázolja, de nem tudta befejezni, mert közben meghalt; a táblakép tanúsítja, hogy kitűnő művész volt, és kedvelte a művészettel járó fáradságot.


VÉGE ANTONIO DA CORREGGIO FESTŐ ÉLETRAJZÁNAK



Forrás: Giorgio Vasari: A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete II.kötet (125. , 128-134.oldal) - Európa Könyvkiadó Budapest, 1983


Szexualitás az amazóniai indiánok között


Szerző:

Wigberto Rivero Pinto

indiánkutató, a bolíviai Universidad Mayor de San Andrés egyetem antropológusa



Az amazóniai indiánok számos szexuális szokással és szabállyal rendelkeznek, melyek a természet törvényeivel, az ökológiai egyensúllyal, a társadalmi etikával és az emberi faj józan szaporodásával vannak összefüggésben. Fontos, hogy megismerjük az amazóniai kultúrák szexuális szokásait, de nem azért, hogy megfosszuk őket intimitásuktól, életük mítikus szentségétől, hanem azért, hogy mi, „civilizált nők és férfiak” megtanuljuk tőlük azokat a férfi-nő kapcsolatban rejlő értékeket, melyeket már elfelejtettünk...

Szexualitás és család

Az amazóniai indiánok többségében többnejű családban élnek, amely egy férfiből, két vagy három feleségből és mindegyik feleségtől három-három gyerekből áll. A család az alapvető társadalmi és gazdasági egység, mely két vonatkozásban értelmezhető: az előbb kifejtett szűkebb, illetve a család szélesebb értelmében, mely utóbbi az apán, anyán, és a gyerekeken kívül beszámítja az anyóst, apóst, a sógorokat, sógornőket és más családtagokat is. A szűkebb családi kör önálló házban lakik, ahol mindegyik feleségnek meg van a saját helye a gyerekeivel együtt, és középen helyezkedik el a férj. A szélesebb körben értelmezett család kiteljesedéséhez a rokonok a szomszédos házakban helyezkednek el, és a mindennapi élet valamennyi tevékenységében a kölcsönösség, a viszonosság elve uralkodik. Az Ivo folyó menti chacobók (e: csakobo) között a szélesen vett család egy felügyelő intézményt alkot, míg a férfiak, akik nincsenek rokoni kapcsolatban a családfővel, általában elhagyják a család felségterületét.

Minden indián közösségben a család a fajfennmaradás magja, mert általában nem megengedett, hogy házasságon kívül valakinek gyereke legyen. Az indiánok szexuális törvényei azóta adottak, amióta az egyén az eszének tudatában van és képes felfogni, mi tilos és mi megengedett a kultúrájában. A család a tagjai felett egy kényszerítő erőt tölt be azzal kapcsolatban, hogy milyen párt válasszanak maguknak, - így teremtve garanciát a hagyományos szervezeti formák fenntartására, mely tiszteli a túlélési szempontokat, és a kultúra ill. a természet védelmét.

A férfi és a nő kettőssége

Az indiánok számára a szexualitás egy szimmetrikus kettősséggel bír: az emberi élet nem létezhetne, ha a fajfenntartás nélkülözné a férfi és a nő közötti fizikai, ill. szimbólikus kapcsolatot, melyben a fajfennmaradás logikája összesimítja a férfi és a női nem közötti szükségszerű szembenállást, amely az ellentétek harmóniája ellenére is létezik. Az amazóniai mitológia tele van elbeszélésekkel és történetekkel, melyek a nemek kettősségét mutatják. Ezekre törvények, ill. intézmények születnek, azzal a céllal, hogy a női folyamatok harmónikus egyensúlyban maradjanak. A Beni folyó menti „ese ejja” indiánok egy olyan teljes társadalmi rendszer hordozói, amely befogadja az alternativ kapcsolatokat, így például a klánok közötti exogámiát (ez egy olyan társadalmi szabály, mely kötelezi tagjait egy másik törzs/terület/rokonság tagjaival házasságot kötni - a fordító megjegyzése), azzal a céllal, hogy a család biztosítsa a házasság révén létrejövő rokonságot, miáltal visszatartja a kapcsolatok szélesebb kiterjedését.

Egy alkalommal hallottam, amint két indián arról beszélgetett, milyen nehéz is lenne a világon (ami számukra egyet jelentett az erdővel), ha nem lennének nők. Aggódva értettek egyet, hogy az életnek akkor nem lenne értelme, mert csak félig léteznének és nem lennének gyerekeik. Egyikőjük a beszélgetés alapján arra a következtetésre jutott, hogy nincs miért aggódni, mert ha nem lennének nők, akkor nem lennének férfiak sem, és nem léteznének sem az állatok, sem a dzsungel. A nő és a férfi szükségszerű ellentétet alkotnak az életben, a kultúrában és a természetben, a férfi és a női nem minden beszédtémában és tettben megtalálható, szimbólikus szintekre is kivetítve (mitosz és vallás).

Bevezetés a szexualitásba

Az indián gyerekek első szexuális tapasztalatai kisgyermekkorukra nyúlik vissza. Az amazóniai törzseknél a szexualitás nem tabu, és nem is a felnőttek kizárólagos dolga. A gyerekek már kicsi koruktól kezdve szereznek szexuális ismereteket – családi, illetve törzsi környezetben, részt vehetnek szexuális tartalmú játékokban, melyek azonban nem nemi érintés jellegűek. A gyerekek a saját házukban megfigyelhetik és lehetőségük van tájékozódni szüleik nemi aktusáról.

Ha elemezzük mit játszanak a gyerekek az udvaron, a folyóban, az erdőben, észrevesszük, hogy mindegyik szexuális tartalmú, vagy legalábbis valamilyen szinten köze van hozzá. A szülők és a felnőttek ahelyett, hogy elnyomnák a gyerekek ilyen jellegű kezdeményezéseit, inkább támogatják azokat, mint az életre nevelés egyik formáját. A szexualitás a legnagyobb jelentőségét a pubertáskor kezdetén kapja, abban a korban, amikor is az egykori egyszerű, gyermeki játékok valósággá növik ki magukat. A fiatalok már kezdik komolyan venni lépéseiket és tudatossá válik számukra, hogy hamarosan eljön a pillanat, amikor párt választanak maguknak, és ehhez jó hírre, tekintélyre és bátorságra van szükségük. Amikor a fiatal indián lányoknak megjön az első menstruációjuk, ez az egész falu számára egy fontos esemény, ünnepségek és ceremóniák kisérik.

Mindenki összegyűlik, hogy megünnepeljék az újdonsült, eladósorba került leányzókat. Ilyen külsőségek között érkezik el számukra a pillanat, amikor is a közösségben mint nő, új státuszt kapnak. A bolíviai pacahuara és chacobo indiánok ún. bevezetési rítusnak vetik alá a serdülőket, mellyel jelzik, átléptek a szexuálisan érett korba. Ilyenkor a fiatal lányoknak leborotválják a fejüket, és átszúrják az orrsövényüket, hogy színes tollakkal díszíthessék, szimbolikusan is jelezve ezzel új társadalmi rangjukat. Ez 12 és 13 éves kor között szokott történni.

Hogy valaki jogot szerezhessen a nősülésre, számos amazóniai törzsnél megfigyelhető ekkor a fiúk orrának átfúrása, vagy a hímvesszejük körülmetélése. Ilyenkor az egész falu összegyűlik, és a fiú apja vezeti a rítust. Ha az ifjú fájdalmat mutat pl. az orra elrepedésekor, akkor ez az egész további életét gyávasággal pecsételi meg, ellenkező esetben viszont jogot szerez a nősülésre a közösség kultúrális szabályainak megfelelően.

Szexuális kapcsolatok

Több kutató és tanulmány is megerősíti, hogy az amazóniai indiánok szexuális kapcsolatai mentesek a nemi perverzitástól, és maga az aktus az utolsó momentum a pár szeretkezésében. Az erotikus megnyílvánulásaikkal, tetteikkel a szexualitás minél magasabb szintű élvezete a cél mind a nő, mind a férfi számára. Fontos megemlíteni a kapcsolatot a szexuális aktus és bizonyos eufórikus érzések kinyílvánítása között, mely főleg ünnepségek alkalmával nagyon is általános az indiánok között, amely egyben egy emocionális egyensúly megnyílvánulása a természet és a kultúra között.

A szex nem valami elszigetelt dolog a természetes környezettől. Több indián fiatal azt vallotta, hogy nagyobb élvezetet nyújt számára a szeretkezés az erdőben, a folyóban, vagy a fa tetején. Szintén általános, hogy az intim együttlét aktív részese a dzsungel, ugyanis a nő az extázis pillanatában megragad egy fát vagy egy vad liánt. Az amazóniai mitológia szerint a növények női jellegűek, s a nők jobban érzik magukat, ha ilyenkor vannak ilyen „társak” is mellettük, mivel általuk jobban érzékelik életüket, ill. saját magukat a dzsungel végtelen zöldje és a szerelem hevének elválaszthatatlan egységében. Csak a természeti népek éreznek ilyen szükségletet...

A szexuális együttlétet házon belül sok sajátosság jellemzi. Létezik egy olyan forma, amit „statikus közösülésnek” hívnak és nagyon elterjedt Bolívia amazóniai indiánjai között. Ez abból áll, hogy a nő a szexuális aktus során egy mozdulatlan pozíciót vesz fel, a lehető legtöbb ideig benntartva vaginájában a hímvesszőt azzal a céllal, hogy késleltesse a kilövellést és élvezze a szexet. Ezt a két test ritmikus együttmozgása kisérheti. Indián fiatalokkal való beszélgetés azonban arról győzött meg, hogy a nők általában kerülik a mozgást a szexuális aktus alatt, hogy a gyönyört kontoll alatt tudják tartani és élvezhessék. Annyi biztos, hogy a „statikus közösülés” a szexuális élvezet elnyújtását és az egyidejű orgazmus elérését szolgálja, felülkerekedve így a férfi egyoldalú élvezetén, amely oly gyakori a mi civilizált világunkban.

Felmerülhet a gyanú, hogy az indián asszonyok nem éreznek orgazmust, mert nem mutatják azt ki a nyugati nők módjára. Megkérdezve azonban őket, többen is megerősítették annak nyílvánvaló érzését, a teljes szexuális kielégülést, annak ellenére, hogy az aktust nem a gyengéd cirógatás, a dédelgetés, az érintés élvezete uralja. Az indián célratörő, lehet, hogy rögtön a nemi aktussal kezdi, de közösülés alatt helyet kap a kezek és a lábak érzéki tevékenysége is. Ahogy a férfi, úgy a nő is magában hordozza az orgazmus erejét, képességét, szexualitásukat a természettel harmóniában élik meg, távol az idegességtől, a stressztől ill. a morális tiltásoktól – melyek olyan nagyon jellemzőek a nagyvárosok lakóira

A folyók mentén lakó bolíviai amazóniai törzseknél igen elterjedt a vízben lebegve egyesülni. A pár leúszik a folyó, vagy a tó mélyére, hogy ott közösüljenek. Ez fokozott fizikai erőt, összhangot, teljes odaadást és koncentrációt igényel mindkét féltől, ugyanakkor a víz uralma alatt történő egyesülés, a természettel való harmónikus együttlét megajándékozza őket a belső békével, és az ökológiai környezet egyensúlyával.

A poligámiában (többnejűségben) élők, és ezt több mitosz is tanusítja, a férfiaknak olyan szexuális erőt tulajdonítanak, amely képessé teszi őket egyszerre három, vagy akár több feleségük kielégítésére. Egy alkalommal egy araona indián mesélte, hogy a törzs egyik vénjének – aki lehetett vagy 65 éves – volt egy felesége, de másikat keresett mellé, mert az energiája ezt kívánta, ill. tette lehetővé. Az ilyen helyzet ott teljesen normálisnak számít, vegyük csak figyelembe étrendi szabályaikat, amely a dzsungel körülményinek köszönhetően yukán, halon, húson és vad gyümölcsökön alapszik.

Szintén meg kell, hogy jegyezzük, hogy számos alkalommal a szexuális kapcsolatok közösségi ünnepek idején létesülnek, amikor is magas alkohol vagy halucinogén (pl. ayahuasca/jagé) tartalmú italokat fogyasztanak. Az ese ejja csoportnál szokásosak az ilyen ünnepségek, melyekben a csoportos erotika ösztönzi, növeli a szexuális képességet. Az indiánok szexuális tartalmú víziói az ayahuasca fogyasztás utáni transzban jelennek meg, hihetetlen módon utánozzák azokat a figurákat, amelyeket a szöveteiken, ill. cserépedényeiken használnak, és szimbolizálják velük a falu társadalmi szerkezetét.

A gyermekvállalás gyakorlata

A terhesség új tag érkezését jelenti a közösségbe, és hogy ez boldogságot hozzon, mind az anya, mind az apa egy sor kultúrális tabut vállal magára. Amikor egy egyedülálló, fiatal lány esik teherbe, több közösség természetes eljárásokkal megszünteti az ilyen terhességet. Az ayoreos törzs például hagyja, hogy megszülessen a gyermek, de aztán a placentával együtt eltemetik.

Felkészülés egy gyermek érkezésére jelentős változásokat hoz a család tevékenységében. Létezik egy sor tiltás a mama táplálkozását illetően, így például a terhes nő bizonyos tipusú gyümölcsöket és húsokat nem fogyaszthat. Ez a tiltás a férfit is érinti valamilyen szinten, mivel ez idő alatt nem vadászhat ezen állatokra. A chacobo, pacahuara, yaminahua, moré amazóniai törzseknél a szülés az egész közösség jelenlétében történik, ott vannak a gyerekek is, mellyel azt a társadalmi élményt kapják, hogy ez egy fontos esemény, és jó megünnepelni. Amikor ikrek születnek, szokás, hogy az egyiket hagyják meghalni, vagy ha az anya a szülésbe belehal, a gyermeket akkor is veletemetik, ha az életben van, mert úgy vélik, nem lesznek meg a feltételek a megfelelő felneveléséhez.

Érdekes módon, szülés után, az amazóniai indiánok hosszú időn át tartózkodnak a szexuális élettől, azon kívül a terhesség alatti tiltások addig folytatódnak mind a férfi, mind a nő esetében, amíg a nem tudják garantálni gyermekük egészségét. Ez a szabály valószínűleg a többnejű társadalmi berendezkedést erősíti, amely oly mélyen él ebben a régióban.

Szexuális értékek az indiánoknál

Amazónia legtöbb törzsénél beigazolódik, hogy tagjaik nem maradnak pár nélkül, hacsak nem megözvegyültek, vagy elváltak. Mindenki, kivétel nélkül férjhez kell menjen. A házasság egyszerűen kötelező a fiataloknak, mely nem csak egy szerelmi, érzelmi dolog, hanem politikai, gazdasági is a fajfennmaradás és a béke szolgálatában.

A homoszexualitás mindkét verziója, a szodomia és a leszbikusság is, gyakorlatilag ismeretlen az amazóniai társadalmakban. Néhányan azt gondolhatnák, hogy az indiánok, amikor kéz a kézben járnak – az a homoszexualitás jele, de ez nem így van. A kéz megfogása a testvériesség, a barátság legmagasabb fokú kinyilvánítása, mely teljesen normális a bennszülöttek között, legyen szó akár azonos neműekről is.

Összefoglalásul, azt mondhatjuk, hogy a szexualitás az indiánok között egy szabad aktus, mely azért létesül, mert az egyik bízik a másikban és viszont. Az indiánoknál nem létezik a prostitúció és ismeretlen fogalom a szifilisz ill. más nemi betegség, mely arról árulkodik, hogy a szexualitás tiszta és természetes formájában fejlődik. Meddig tudnak az indiánok a saját értékrendjeik szerint élni? Az idő meg fogja adni erre a választ. Ha megfosztják őket identitásukhoz, és a területükhöz való joguktól, abba vagy bele fognak pusztulni, vagy a nyugati normák szerint lesznek kénytelenek élni, amely nagyon sok kárt okoz a bolygó egészségének.

Forrás: http://www.amazonia.bo/amazonia_bo.php?id_contenido=1&opcion=detalle_text

Fordította: Vass Éva - Amazóniai Portál

Wass Albert: A pap



Egy fadöntő látta meg elsőnek a rohanó csónakot a hat idegen gyerekkel. Ahogy később kiderült, a gyerekek a nemzetközi cserkésztáborhoz tartoztak s a Csiribókról jöttek alá a folyóra, játszani. Meglelték az öreg Hiribi csónakját az égerek között, beleültek s beeveztek vele a víz közepéig. Ott eltörött az ócska evező s az ár sodra elkapta a csónakot. Mikor a fadöntő meglátta a bajt, már alig negyven-ötven lépésnyire volt a csónak az átszakadt gáttól. A vízesés dübörgésétől nem lehetett hallani, hogy kiáltoztak-e a gyerekek vagy nem és látni sem lehetett tisztán az arcukat, olyan iszonyú sebességgel ragadta a víz a csónakot. A fadöntőbe beleakadt a rémülettől a szó. Csak szürkére vált arccal meredt a látványra. A csónak a hat gyerekkel rohant neki a vízesésnek és az ember ott a parton tudta, hogy nincs földi erő, ami megállíthatná.

És ekkor történt a csoda.

Később így mesélték el a szemtanúk: a csónak szédítő sebességgel rohant, már ott volt a vízesés fölött szinte, már a következő pillanatban alá kellett volna zuhanjon a mélységbe... és akkor hirtelen megállt. Megállt a harsogó víztömeg közepén, mintha megakadt volna valamiben. És állt mozdulatlanul. A fadöntő kiáltozására felrohantak a tutajosok a gát alól és kimentették a hat gyereket. Nem ment gyorsan a mentés, beletelt egy óra is, de a csónak állt mozdulatlanul, csak remegett minden deszkája a víz erejétől. Hanem abban a pillanatban, amikor az utolsó gyerek is kimászott belőle a fölötte átdobott kötélen: megrázkódott, elejével a magasba emelkedett és alázuhant a mélységbe. Forgáccsá ment szét alul a sziklákon. De a gyerekek akkor már biztonságban voltak.

Még aznap elterjedt a csoda híre a környező kis havasalji falvak babonás népe között. Baradlay tiszteletes este tudta meg a kovácstól. Érdeklődve hallgatta végig a történetet és bólogatott hozzá, ahogy ilyenkor szokás.

– Isten – mondta – az Úr hatalma végtelen.

– Jó-jó – mosolyodott el a kovács a papos beszéden – de ha nincs ott az a karó, vagy sziklakő, vagy mi a fene, ami a ladikot megakasztotta, ha nincs véletlenül pontosan azon a helyen, akkor az Úristen se sokat tehetett volna!

A fiatal pap szokva volt már az ilyen beszédhez és meg se hallotta jóformán. De másnap reggel valahogy eszébe jutott megint. Véletlen? Vagy Isten? Valaki húsz évvel ezelőtt bevert egy cölöpöt a gátba és valamivel erősebben verte be, mint a többit. A gátat elvitte közben az árvíz, de az egy cölöp ott maradt. Talán azért kellett erősebben beverje annak idején éppen ezt az egy cölöpöt, hogy húsz év múlva megmenthesse általa hat gyermek életét? Véletlen? Vagy Isten? Vagy mind a kettő ugyanaz?

Napközben többször visszatért hozzá ez a gondolat és olyankor mindég valami furcsa nyugtalanságot érzett. Mintha valami célja lett volna ennek a gondolatnak, mintha valami feladat kapcsolódott volna hozzá, csak nem tudta még, hogy mi. Délután elindult szokott sétájára. Két éve, amióta a teológiáról ide került, ebbe az elhagyatott kis hegyifaluba, minden délután megtette ezt a sétát. A tiszta, éles levegő, az erdő illata s a csönd, mely úgy borult alá a hegyekre, mint egy áttetsző finom üvegbura, világos és józan gondolatokat ébresztett benne a séták alatt és szüksége volt ezekre a világos és józan gondolatokra. Szüksége volt, mert rá akart jönni minden áron arra, hogy mi a papi élet feladata ezen a földön. Azzal tisztában volt, hogy maga az egyházi szolgálat még nem feladat, csak kötelesség. Mint ahogy a tisztviselőnek is kötelessége napi nyolc órát akták eligazításával eltöltenie egy irodában. Azonban ezen a kötelességen belül egy feladatnak is lennie kell, ezt érezte tisztán és világosan. Minden embernek kell legyen egy feladata ebben az életben – kötelességen belül, vagy azon felül is talán – mert különben nem lenne értelme annak, hogy él. Az emberi világ több kell legyen, mint egy bonyolult szerkezetű gép, melyben minden ember egy fogaskerék szerepét tölti be, ezt érezte tisztán és világosan. Minden embernek kell legyen egy feladata, egy titkos küldetése, mely Istentől való.

Baradlay tiszteletes az Istenre gondolt, aki ott van valahol minden titok mögött és lassan haladt megszokott ösvényén a folyó felé. Jó langyos nyári délután volt. Valahonnan a Csiribók felől pásztorkürt búgását hozta a szél s a zöldeskék égen pufók felhődarabok úsztak, fehérek mint a szappanhab. A völgyhajlat mögött halkan zsongott a folyó, zsongását szelíddé szűrték az erő fái és hallani lehetett túl a hegyoldalban a fadöntők kurjantásait: „huuuj-ho... huuuj-ho...” s a tompa roppanásokat, amikor egy-egy tutajnak való szálfa kidőlt.

Az ösvény rendre bekanyarodott a fővölgybe. A folyó zúgása fölerősödött, morajjá nőtt s az ösvény fölötti fenyőkről ideges percegéssel száraz tűlevelek hullottak. A fiatal tiszteletes megállt és végignézett a jólismert képen. A haragoszöld fenyvesoldalak meredeken szakadtak alá mindkét oldalon és lábuk alá selyemszőnyeget terített a rét egészen le a folyóig. A folyó mint egy fiatal óriás tombolt sziklapartjai között s a délutáni napfény aranyveretként csillogott nyugtalan vizén. Lentebb, a malomnál, kis tóvá szélesedett s a vízre fekete égerek hajoltak. Az átszakadt duzzasztógát sebén többölnyi sugárban zúdult alá a víz, akár az olvasztott üveg s zúgása remegéssel töltötte meg a levegőt. Az átszakadt gát megmaradt csücskéhez úgy tapadt hozzá a kis rozoga malom, mint egy széltől cibált szomorú fészek. Isten elhagyta a malmost – gondolta a pap, ahogy ott állt az erdőszélen és alánézett a völgyre. – Vagy a malmos hagyta el az Istent? Ki tudja azt, hol kezdődik el az ilyesmi...?

A vízesés alatt tutajosok kopácsoltak. Rönköket csúsztattak alá a hegyoldalon s a hántolt fenyőtörzsek nyers illatát fölhozta a szél a völgyön s meglengette, mint egy napszítta, aranysárga lobogót. A pap lassan megindult a malom felé. Fehér margaréták és kék harangvirágok között haladt lefelé a réten, néha megakadt a szeme egy-egy rezgő füvön és arra gondolt: mennyi zsenge kis szív, egyetlen száron. És arra gondolt: így remegnek az emberi szívek is az élet szelében s a szár, amin csüngnek, Isten kis ujja. De vajon miért rezegteti őket? Mi a célja velök? Mi a célja velem?

A part elhagyott volt. A duzzasztótó vizén a malmos fehér libái úszkáltak. A víz zúgása elnyomott minden hangot s a folyó fölött illatos kék pára lebegett, mint maga a békesség. A malom mozdulatlanul állt és élettelenül, mint egy koporsó, amit elfelejtettek betenni a földbe. A pap az ajtóhoz ment, de zárva volt. Egy pillanatig tanácstalanul állt ott és szeme a vízesés felé kalandozott. És akkor újra az eszébe jutott a csónak dolga, amiről a kovács beszélt volt. Hát itt, persze, itt történt a dolog. Valami furcsa kiváncsiság a gát felé irányította a lépteit. S akkor a szeme egyszerre csak megakadt valamin. Az átszakadt gát túlsó csonkján, egészen elöl, a harsogva alázúduló víz fölött valami szürkeség gunnyasztott. Egy ember. Egy ember ült ott mozdulatlanul és a vízbe bámult.

Ahogy közelebb ment, megismerte. Az öreg Hiribi volt, a halász. Mint egy vén hajlotthátú gém, úgy kuporodott a földsánc szélén és meg se mozdult. Csak amikor szemben vele, a kettétépett gát túlsó csücskén, megjelent a pap alakja, csak akkor emelte föl lassan a fejét. Hunyorgatva nézett, ahogy a vénemberek szoktak, aztán kalapjához emelte a kezét és a szája mozgott. De nem lehetett hallani a zúgásban, hogy mit mondott. Később újra mondott valamit és alámutatott a vízre. A pap megrázta a fejét, kezét a füléhez emelte és a vízre mutatott. A vén Hiribi megérthette, mert nem mondott többet semmit, csak legyintett. Aztán lassan fölállt és döcögve megindult a parton lefele, a tutajosok pallója felé.

Vajon mit akarhat? – tűnődött a tiszteletes. Tudta, hogy az öreg több mint húsz esztendő óta nem járt templomba. Történt vele valami akkor régen s azóta haragban állt az Istennel, úgy mondták az emberek. Kíváncsi volt és várt. Nézte a hatalmas víztömeget, ahogy mint egy kristálytiszta tömb alázúdult a mélységbe és dübörögve zúzódott porrá odalent a fekete sziklatarajokon. Újra eszébe jutott a csónak, amiről a kovács mesélt. Ha alázuhant volna, gondolta, ma hat gyerek nem élne. Hat gyerek: hat emberi élet... Isten kegyelme végtelen.

Időbe telt, amíg a vén Hiribi átkerült a pallón. Amíg döcögve végigjött a gáton s megállt a pap mellett.

– Adjon Isten, Hiribi – köszönt reá a pap.

Az öreg csak morgott valamit, hangját elnyelte a zúgás. Aztán előre hajolt és görcsös, száraz kezével odamutatott a rohanó ár közepére.

– Lát ott valamit?

Majd közelebb hajolt a paphoz és úgy ordította a fülébe a kérdést:

– Lát valamit ott?

A pap odanézett, ahova a Hiribi keze mutatott. A vastag, sima víztömb zöldessárga volt és átlátszó, mint az üveg. Látni lehetett alatta a simára csiszolt köveket s a kövek között megkapaszkodó sötét vizifüvet, melyet csapkodva lengetett a víz ereje.

– Nem! – ordította bele a vénember fülébe. – Semmit se látok!

– Na azért! – recsegte vissza az öreg Hiribi és szeme jelentősen nézett a pap arcába. Egyesen a szemébe nézett, sokáig. Különös nézése volt, a pap nyugtalan lett tőle.

– Mi kellene ott legyen?

Az öregember tekintete titokzatos lett. Aztán odahajolt egészen közel a pap arcához.

– Ott akadt meg tegnap a csónak! Pontosan azon a helyen! Hát miben akadt meg, azt mondja meg nekem?

A pap újra odafordult a vízhez. Szeme kutatva fúródott az átlátszó, zöldessárga tömbbe és felszántotta a talaját. Sima kövek. Fűcsomók. Újra sima kövek. Más semmi. Talán a harsogás okozta, vagy a sebesen rohanó víz, de a papot valami furcsa szédülés fogta el egy pillanatra és meg kellett fogodózzék az öregember vállában.

– Na? – horkant rá az öreg – hát mit szól ehhez?

– Biztos, hogy ott akadt meg a csónak?

De érezte, hogy gyerekes és félszeg ez a kérdés. Az öreg erősen ránézett.

– Máshol talán lát valamit, amiben megakadhatott volna?

Nem, máshol sem volt semmi. Se cölöp, se szikla, se egyéb. Csak a rohanó vízoszlop s alatta a simára csiszolt talaj.

– Jöjjön – mondta a pap és megijedt a saját hangjától.

Megmarkolta a vénember zekéje ujját és húzta maga után. Mikor már eltávolodtak annyira a gáttól, hogy nem kellett kiabálni, szembe fordult vele.

– Mit akar mondani?

Az öregember meghökkent.

– Én? Itt a tiszteletes úr kell mondjon valamit, nem én.

A pap néhány pillanatig rámeredt a barázdás, fakó arcra, a fogatlan csorba szájra, mely félig nyitva állt és úgy mutogatta feketére vénült ínyét, mint aki csodára vár. Aztán elfordult és a földet kezdte szemlélni.

– Az Úr csodálatosan működik – mondta gépiesen a szája, de ugyanakkor érezte, hogy amit mond, az élettelen és üres.

– He! – reccsent egyet az öreg Hiribi hangja – ha mást nem tud, akkor hallgasson ide: van Isten, vagy nincs Isten? Lássa ez a kérdés. És ezt nem lehet csak úgy elintézni, hogy betanulok mint a mátyásmadár néhány szót, amit mások leírtak s azt aztán mindég elmondom. Mert ide hallgasson: én valamikor azt hittem, hogy van. Ez még akkor volt, régen, gyermekkoromban. Aztán fölnőttem, megházasodtam, családom lett s akkor már nem voltam többé biztos a dolgomban, hogy van-e vagy nincs. Na és aztán akkor történt az velem. Tán hallott róla maga is. Több mint huszonöt éve már annak. Betegség verte le mind a három fiamat egyszerre. A doktor, akit kihoztunk volt a városból, azt mondta: olyan ragályosság esett beléjük, ami ellen nem találtak föl szert. A pap is eljött hozzánk és azt mondta: Isten az egyetlen segítség.

– Tudja, én akkor nem voltam ám ilyen ágrólszakadt, mint most. Volt egy ügyes házam, százhúsz juhom, három tehenem s valami kaszálóim az erdő alatt. Azt mondtam a papnak: ide hallgasson. Van Isten, vagy nincs? Van, felelte a pap. Hát ha van, akkor mit kíván tőlünk ez az Isten? Hogy jókat tegyünk és segítsünk a szegényeken, meg miegyéb, felelte a pap. Elég sok mindent mondott, én biza nem emlékszem már rá, de azt magának úgyis tudnia kell, hogy miket mondanak ilyenkor a papok. Elég az hozzá, hogy én a végin megkérdeztem azt a papot: s ha én Isten kedvében járok, ő is megsegít engem? Meg, felelte a pap. Én pedig még azon a napon szétosztottam mind a százhúsz juhomat a legszegényebbek között, mind a három tehenemet odaadtam egy-egy sokgyermekes özvegyasszonynak, akinek az urát leütötte a fa. Ami kis pénzem volt, szétosztottam azt is s aztán azt mondtam: na Isten, én megtettem a magamét, úgy ahogy te kívántad. Most aztán rajtad a sor! S azon az éjszakán meghótt mégis mind a három fiam.

– Hát lássa, én akkor azt mondtam: nincs Isten. Hazudnak a papok. És egészen jól megéltem a magam módján huszonegynehány évig úgy, hogy nem volt Isten. Mert tudja, az úgy van, hogy csak akkor nem lehet elbírni az életet, ha az ember nem biztos abban, hogy van-e vagy nincs. Ha az ember ide-oda töpreng ezen. Hiszi is, meg nem is, hogy nincs. De ha egyszer tudom azt, hogy nincs, akkor már éppen olyan jól meg lehet élni mellette, mintha azt tudnám, hogy van. Békességben éltem húszegynéhány évig, mert tudtam azt, hogy nincs. És most itt van, ni: hat ilyen idegenből idevetődött a gyerek ellopja a csónakomat, a csónakot odahajtja a víz a gáthoz s a hat gyereknek a csónakkal együtt el kell pusztulnia, mert nincs Isten, aki megállítsa azt, ami egyszer a pusztulásba indult. És mégis megállt a csónak. És addig áll, amíg kimentik belőle a hat gyereket. S akkor tovább megy és vége. És nincs se karó, ami kiálljon a vízből, se cölöp, se egy valamirevaló kő, ami megakaszthatná a csónakot. Hogy az ember azt mondhatná: fene nagy szerencséjük volt! Semmi nincs. Hát lássa, tiszteletes úr, ez itt a baj. Nincs Isten. Jó. Az én három fiam meghalt akkor, mert nincs Isten. De akkor miért nem pusztult el ez a hat is? Mitől akadt meg a csónak, ott ahol semmi sincs, ami megakassza? Erre feleljen?

A vénember savószínű szemei úgy tapadtak a pap arcára, mintha ki akarták volna szívni belőle a választ.

– Nem ismerhetjük az Úrnak útjait – felelte akadozva a tiszteletes – gyarló emberi elménk nem foghatja föl az Ő szent nagyságát...

Az öreg ember sóhajtott.

– Idefigyeljen. A tutajosok egy része odalent azt mondja, hogy minden csónak megakadna azon a helyen, ha hat gyermek súlyával megterhelnék. Ők tehát azt mondják, hogy nincs Isten, csupán a víz sekély azon a helyen. A többi tutajos nem mond semmit, csak vonogatja a vállát. Ezek azok, akik nem biztosak benne, hogy van-e, vagy nincs. Hát most, ha lenne nekem még egy csónakom, végire járnék a dolognak. Ha velem is megakadna ugyanazon a helyen, akkor azoknak lenne igazuk, akik azt mondják, hogy nincs Isten, csak a víz sekély. Ha pedig odavesznék, akkor ez azt jelentené, hogy van Isten s hogy ez az Isten valami oknál fogva megmentette azt a hat gyereket. Érti ezt, tiszteletes úr? De az a baj, hogy nincs másik csónakom s így az igazat egyéb úton kellene megtudni. De hogyan? He?

Majd hogy a pap nem felelt azonnal, még hozzátette:

– Mert ha se kő nincsen ott, se cölöp nincsen ott, akkor mi az, ami megakaszthat egy csónakot, hacsak nem...?

– Az Isten – felelte a pap csöndesen és bólintott – az Isten nem egy csónakot, de egy hajót is megakaszthat, Hiribi. Nem egy hajót, de egy egész világot. Ha úgy van kedve...

A vénember felmorgott.

– He. Ha úgy van kedve! Ezt akkor mondják a papok, ha nem tudnak felelni arra, amit az ember kérdez tőlük. De mondok én valamit a tiszteletes úrnak – és itt az öregember kiegyenesítette hajlott derekát, s görcsös ujjával megbökte Baradlay mellén a kabátot – én nekem lehet egyszer így kedvem, s egyszer úgy, mert én ember vagyok csak. S magának is lehet, mert maga is csak ember. De Istennek, ha van, nem lehet. Érti? Ő kell tudja, hogy mit csinál s mit miért csinál. Azért Isten. Ha van. Már pedig ezt tudni kellene, hallja. Mert amíg tudom azt, hogy nincs, hát addig nincs. Éppen úgy megélek, mintha azt, hogy nincs, hát addig nincs. Éppen úgy megélek, mintha azt tudnám, hogy van. De ha tudom is, meg nem is, hogy van és tudom is, meg nem is, hogy nincs: úgy tiszteletes úr, sem élni, sem meghalni nem lehet...

Azzal megfordult s szóköszönés nélkül otthagyta a papot a víz partján. Vissza se nézett, csak ment, döcögött, míg el nem nyelték a folyóparti égerek.

Baradlay tiszteletes azon a napon semmit sem aludt. Egész éjszaka fel s alá járt a szobájában. Másnap, úgy alvatlanul, karikás szemekkel, fölkapaszkodott a Csiribókra, a cserkésztáborhoz. A hatalmas tisztás tele volt sátrakkal. Tizenhat nemzet lobogója lengett az árbocrudakról. Csak úgy nyüzsgött a sokféle gyerek. Baradlay megkereste a tábor parancsnokát. Egy komoly, idősebb úr volt, akit maga a miniszter rendelt ki erre a feladatra. Baradlay bemutatkozott.

– Hallottam az esetről, lent a gátnál... kezdte.

A táborparancsnok összevonta a szemöldökét.

– Az ember nem lehet eléggé előrelátó ennyi gyerekkel – felelte – kétezer gyerekre ügyelni nem kicsiség. Egyébként a mentést végző embereket bőségesen megjutalmaztuk – tette hozzá sietve – és gondoskodtam arról is, hogy a halász, akié a csónak volt, szintén kártalanítva legyen...

Baradlay idegesen fészkelődött.

– Szabad lenne megtudnom annak a hat gyereknek a nevét – kérdezte félszegen – mint a község lelkipásztora följegyzéseket vezetek a fontosabb eseményekről...

– Kérem, nagyon szívesen – udvariaskodott a parancsnok és elővett egy nagy könyvet – ez a tábornapló.

Baradlay följegyezte az adatokat a noteszébe, váltott még néhány szót, aztán elbúcsúzott. Búcsúzás közben, mintha csak úgy mellékesen tenné, megkérdezte:

– És mi a véleménye parancsnok úrnak? Mi okozta, hogy a csónak éppen az utolsó pillanatban, közvetlenül a mélység fölött megállt?

A derék úr meglepődve nézett a papra.

– Hogy mi okozta? Az igazat megvallva még nem is gondolkoztam ezen. Bizonyára egy kő, vagy egy olyan cölöp, vagy valami. Ami az ilyen átszakadt gátak helyén mindég akad.

– És mit szólna, ha azt mondanám, hogy azon a helyen nincs se kő, se cölöp, se semmi, csak a sima, rohanó víz?

A parancsnok egy pillanatig megütközve nézett a papra, aztán elnevette magát.

– Akkor azt felelném, hogy bizonyára rosszul tetszett megnézni a helyet. Mert ahol semmi sincs, ott nem is akadhat meg semmi. Ez csak világos, nem?

– Hogyne, nagyon is világos. Köszönöm a türelmét parancsnok őr.

Meghajolt és elment. A parancsnok fejcsóválva nézett utána.

Aznap este Baradlay tiszteletes előkeresett egy vadonatúj iskolásfüzetet és annak első lapjára gondosan, tintával bemásolta a noteszében lévő adatokat:

1. Drágffy Gergely, herceg. Született Kassán 1900. február 16-án. Harmadik gimnazista Budán, a Ferenc József nevelőintézetben. Otthona: Eskő, utolsó posta Eperjes. Apja nagybirtokos.

2. Vrana Basil, született 1899. április 18-án, Prágában. Negyedik gimnazista. Apja kereskedő. Lakás: Prága, Gotthelfstrasse 193.

3. Lubovszki Kazimir, született 1897. augusztus 22-én, Varsóban. Bécsben tanul, negyedik gimnazista. Apja állami hivatalnok. Otthona: Varsó, Wolowska Ulica 87.

4. Pohrisch Gottfried, született 1899. június 6-án, Bécsben. Negyedik gimnazista. Apja bankár. Otthona: Wien, XII. Rosengasse 11.

5. Bursanu Jon. Született 1899. december 2-án, Bucurestiben. Apja ügyvéd. Otthona: Bucuresti, Str. Toma 2.

6. Habicht Herbert. Született 1899. január 4-én, Königsbergben. Apja orvos. Címük: Königsberg, Landstrasse 56.

Mikor ezzel megvolt, becsukta a füzetet és a fedőlapra fölírta nagy betűkkel:

Malomgát, 1913. július 21.

Aztán hosszasan ült a csukott füzet előtt és gondolkodott. A kis petróleumlámpa kanóca halkan sercegett az asztalon és a sápadt fény hosszú, fekete árnyékokat vetett a bútorok mögé. Hirtelen elhatározással bemártotta a tollat a tintatartóba és lassú, gondos kézzel odaírta föléje, mintha címet írna: Isten.

Aztán gyorsan belökte a füzetet az asztalfiókba, elfújta a lámpát és lefeküdt aludni.

De másnap újra elővette a füzetet és sokáig nézte a címlapot. Aztán hirtelen egy kérdőjelet rajzolt az „Isten” szó elé. Majd mintha megszégyellte volna magát, gyorsan kinyitotta a füzetet és a tegnapi bejegyzések alá odaírta még a következőket:

– Saját szememmel győződtem meg, hogy azon a helyen, ahol a csónak megakadt volt, sem kő, sem cölöp, sem egyéb kiálló tárgy nincs, ami megakaszthatta volna. Hiribi szerint...

Itt megállt az írásban és sokáig gondolkodott. Majd gyors mozdulattal kihúzta az utolsó két szót és így folytatta:

„Egy helybeli öreg halász vallomása szerint a víz azon a helyen mindenképpen túlságosan mély ahhoz, hogy egy bármennyire is megterhelt csónak zátonyra futhasson. Egyetlen lehetőség tehát...”

Itt újra abbahagyta az írást. Az ajtón kopogtak, valaki megzavarta. Később kihúzta ezt a három szót is és helyette ennyit írt csak oda: „Az Úr útjai csodásak.”

Néhány nap múlva kifulladt fadöntők hozták meg a papilakhoz a hírt, hogy mi történt az öreg Hiribivel. Az urak, akik fent a Csiribókon tanyáztak a sok zöldinges gyerekkel, egy vadonatúj csónakot küldettek neki valahonnan, kárpótlásul azért a másikért, ami ott veszett a gát alatt. Az öreg úgy nézte az új csónakot, mint aki elvesztette az eszét. Akik ott voltak, amikor a csónakot a szekérről leemelték, esküsznek, hogy egyre csak az Úristent emlegette. Hogy az Úristen küldi neki ezt a csónakot, hadarta folyton. Bizonyára el kellett veszítse az eszét, mondták az emberek, mert csudálatos dolgokat művelt. Először is megtöltött öt zsákot kővel s egyenként beemelte azokat a csónakba. Aztán beleült maga is és beevezett a malomtó közepéig, odáig, hol a sodrás elindul. Ott eldobta messzire az evezőt, leült a padra és elkezdett hangosan énekelni. Csupa zsoltárokat énekelt. A víz pedig ragadta a csónakot, egyre sebesebben, a gát felé. Csak énekelte a zsoltárokat s a csónak egyre sebesebben siklott a vízesés felé. Mikor odaért, pontosan arra a helyre, ahol annak idején a gyermekek csónakja csodálatosképpen megakadt volt, akkor felállt az öreg Hiribi a vadonatúj csónakban. Akik látták, esküdtek rá, hogy olyan volt az arca mint az apostoloknak. Még akkor is énekelt, amikor a csónak aláfordult vele a zúgón. Belekerült jó néhány órába, amíg a holttestét ki tudták horgászni lent a tutajosok. A szép új csónak is pozdorjává tört. Biztos, mondták az emberek, hogy eszét vesztette az öreg Hiribi s úgy ment a halálba.

Baradlay tiszteletes végezte a szertartást az öreg Hiribi temetésén. Nagy dolog volt, mert tulajdonképpen nem járt volna neki papi temetés, úgy vélték sokan a szenteskedő vénasszonyok közül. Hiszen maga végzett az életével. De a legtöbben úgy forgatták a dolgot, hogy szerencsétlenség történt vele. Elvesztette az eszét s úgy történt a baj. Így aztán helyet adtak neki a köztemetőben.

Az emberek nem sokat értettek abból, amit a fiatal tiszteletes azon a napon a vén Hiribi sírjánál mondott. De ez nem is tűnt föl nekik különösebben. Megszokták már, hogy a papoknak külön nyelvezetük van, ami a templom számára készült s nem arra, hogy az egyszerű népek is megértsék. Ami feltűnt nekik, az a tiszteletes hangja volt inkább. Valaki meg is jegyezte, talán maga a kurátor:

– Nagyon érti a dolgát ez a mi papunk, meg kell hagyni. Úgy megadja a módját, mintha a tulajdon édesapját temetné.

Bizonyos fokig szerencséje volt Baradlay tiszteletesnek, hogy a vén Hiribi temetésén csak egyszerű hegyiemberek voltak jelen s a szavak között hibát keresni kitanult úri fül nem hallotta ezt a beszédet. Mert bizony könnyen meggyűlhetett volna a baja a fölötteseivel. Így is nagyot nézett két évre rá az öreg esperes, amikor egy vizitáció alkalmával áthaladva a temetőkerten, szeme egy fejfán akadt meg, melyen ez állott, égetett betűkkel:

„Itt nyugszik
Hiribi Pál
halász
élt 66 évet
s belehalt
Istenbe
akit nem hitt
de megtalált”.

– Hát ez miféle pogányság? – hökkent meg a derék úr, – ki íratta ezt a szörnyűséget ide? Hogyan engedhet meg ilyesmit a tiszteletes úr?

A temetőőr is ott volt és a papra nézett, mert ő íratta volt föl ezeket a szavakat a vén Hiribi fejfájára. De amikor látta, hogy a tiszteletes miként veresedik el, csak megköszörülte a torkát és kihúzta a bajból.

– Már tessék elhagyni, esperes úr – mondta – őmaga kívánta, hogy ez álljék a sírján, a vén Hiribi. S münk meg úgy gondoltuk, hogy egy halott atyánkfia utolsó kérésit mégis csak teljesíteni kell, nem igaz, Na meg aztán, mondottuk a tiszteletes úrral, ki a rossz nyavalya ér rá, hogy fölmásszék ide a hegyre s pont azt olvassa el, ami a vén Hiribi fejfáján szárad...?

Hát így húzta ki a temetőőr a papot a bajból azon a napon. Az esperes nem is tett róla később sem említést, annyira megtetszett neki az öreg temetőőr felelete. Meg is feledkezett rendre mindenki az öreg tökéletlen halászról, aki maga hajókázott bele a halálba. Történtek egyéb, nagyobb és szörnyűségesebb dolgok a világban. De Baradlay tiszteletes belső szobájában, mélyen a könyvek alatt, a polcon, egy kis fekete füzet emlékezett az öreg Hiribire, pedig a neve nem is volt beleírva sehol. Azonban voltak ott sorra egymás alatt egyéb adatok. Ilyenek mint:

„Eskői lelkipásztor levele szerint a fiatal Gergely herceget ötéves korában egy megvadult hátasló levetette. Csodával határosan maradt életben.”

Vagy: „Eskői lelkész levele szerint Drágffy Gergely kezében hétéves korában elsült egy vadászfegyver. A golyó horzsolta az arcát és csak hajszálon múlt, hogy nem végzett vele. Ugyanebben az évben leesett egy húsz méter magas jegenyefa tetejéről, ahonnan szarkafiókát akart lehozni és lábficamodáson kívül egyéb baja nem esett.”

„1914. január 19. Eskői levél szerint a fiatal Gergely herceg vidrára vadászva beesett a jég alá és csodával határosan menekült meg.”

Alatta zárójelben: „érdekes lenne tudni, vajon a többi ötöt is ennyiszer védte meg a Láthatatlan Kéz?”

Majd tovább: „Eskői lelkész levele szerint Gergely herceg nem valami jó bizonyítványt hozott haza. Istennek tehát nem lehet terve vele a tudás terén. De vajon hol?”

De akadtak följegyzések a többiekről is:

„Lubovszki Kazimirról sikerült megtudnom annyit, hogy nyílteszű, értelmes fiú, azonban csínyjei miatt már két iskolából kitették. Ügyesen rajzol.”

„1914. június 6. Pohrisch Gottfriedet apja Angliába küldte további iskoláztatás végett. A bécsi magyar ref. lelkipásztori hivatal válaszából arra lehet következtetni, hogy a család nem túlságosan népszerű. Zsidók. Rokonságban vannak a Rotschild-házzal.

„1914. július 1. Habicht Herbert Berlinben egy ifjúsági pályázaton első díjat nyert. Tudományos jellegű pályaművel. A fiú 15 éves.”

Végül az utolsó bejegyzés:

„1914. december 6. Ma kaptam levelet az eskői kollégától, aki értesít, hogy Drágffy Lajos herceg tartalékos huszár főhadnagy az oroszok ellen vívott első ütközetben hősi halált halt. Adjon az Úr békés nyugodalmat neki és valamennyinek, aki még következik utána.”

Ezután a füzet úgy látszik bekerült valahova a láda fenekére, könyvek közé, vagy kitudja hova. Mindenesetre Baradlay tiszteletes nem írt belé többet semmit. A világtörténelem sodró eseményei más irányba terelték figyelmét. Az 1914 utáni esztendők borzalmas katasztrófái elhomályosították a malomgáti csónak epizódját.

A tiszteletes életének arról a szakaszáról annyit tudunk még, hogy a község, ahol lelkipásztorkodott, 1919-ben román megszállás alá került. Két évre rá összeesküvés címén a román rendőrség letartóztatta és több lelkésztársával együtt a fogarasi várbörtönbe került. Innen tizennégy hónap múlva szabadult ki. Fogait közben kipofozták a szájából a vallatások során, szeme meggyöngült, haja őszülni kezdett. Szabadon bocsátása után néhány budapesti napilap megemlékezett róla, sőt egy, az igazságért lelkesedni tudó fiatal angol újságíró riportot is közölt valamelyik másodrangú londoni lapban a megkínzott prédikátorról. Aztán elmerült ő is a feledésnek abba a feneketlen sötétségébe, amelybe Európának azokban a lázas konjunktúra-éveiben az otthontalanná váltaknak annyi ezrei elmerültek. 1929-ben tűnt föl újra a neve, egy „Levél haza” című írás alatt, melyet az egyik Erdélyben megjelenő egyházi lap közölt. Így állt ott: Baradlay Károly, littletowni ref. lelkész.

Hogy miképpen került Baradlay tiszteletes ebbe a Montana állambeli kis bányavároskába, arról nem sokat tudunk. Valószínűleg az egyházi szervezetek útján. 1926-ban jelent ott meg, mint segédlelkész, majd két év múlva, 1928 tavaszán, amikor főnöke 24 esztendő szolgálatának súlyával a vállán nyugalomba vonult, ő lépett az örökébe. Hívei egyszerű emberek voltak. Bányászok. Nagyobbára Európa hajótöröttei szintén, hiszen Littletown egészen új alapítású városka volt. Mindössze 1922-ben nyilvánították várossá az alig tíz évvel azelőtt létesült bányásztelepülést. Szép számban éltek ott magyarok is és Baradlay tiszteletes úr – vagy ahogy akkor nevezték: Reverend Charles Baradlay – hosszú estéin elbeszélgetett velök a régi emlékekről, az óhazáról, és ami rossz volt, az lassan feledésbe merült s csak a szép maradt meg és élt tovább valahol a lelke legmélyén, fájdalmas honvággyá nemesülve.

Baradlay tiszteletes agglegény maradt. Magányos, furcsa ember. Így történhetett, hogy 1948-ban, húszéves littletowni lelkészi jubileumakor már annyi megtakarított pénze volt, hogy élete végéig kényelmesen megélhetett volna belőle. A fárasztó jubileumi ünnepség után, este, dolgozószobájának karosszékében ülve el is gondolkodott ezen. Hogy mi telt el és mi van még hátra. Hogy mi volt az értelme annak, ami eltelt s mi értelmét lehetne még adni annak, ami hátra van. S ahogy így a számadáson tűnődött, a számadáson, amit egyszer majd valahol be kell nyújtani: valami különös, nyugtalan érzés fogta el. Mintha mindannak, ami történt, nem lett volna célja és értelme. Mintha mindaz az idő, ami eltelt, fölöslegesen telt volna el. Valahogy úgy érezte magát hirtelen, mint a versenyfutó, aki az utolsó tíz percben döbben rá, hogy még semmit sem futott és ijesztő izgalom fogja el, hogy miképpen éri el a célt. De hol a cél? Mi a cél? Csak élni? Nap-nap után? Megélni ezt és amazt, múlttá változtatni a jelent, jelenné a jövőt és baktatni, baktatni a napok hátán, amíg egyszer csak elfogynak és... és a semmi, vagy az Isten, vagy akármi, egy nagy fekete szivaccsal mindent letöröl, ami volt s ami történt?

És akkor, ahogy ott ült a karosszékben, késő éjszaka és ezeken gondolkozott, egyszerre csak eszébe jutott a vén halász Hiribi. Úgy látta maga előtt ráncos arcát, mintha néhány perccel azelőtt mondta volna csak: „ha tudom, hogy nincs Isten, éppen úgy meg tudok élni vele, mintha tudom azt, hogy van. De ha tudom is meg nem is, hogy van és tudom is meg nem is, hogy nincs: akkor sem élni, sem meghalni nem lehet úgy, ahogyan kell...”

Igen, hallotta tisztán a szavakat, az utolsó szavakat, amiket a vén Hiribi szájából azon a régi-régi nyáron hallott volt. „vajon én tudom-e hogy van...?” döbbent meg az öreg tiszteletes ott a karosszékben, emlékbeli vén Hiribi szavain „vagy csak hiszem? Hinni nem annyit jelent-e: tudni is, meg nem is? Lám vén féleszű Hiribi azért élt, hogy földerítse magának ezt a titkot, s amikor megtudta, amit tudni akart, belehalt a titokba. De én... én miért éltem...? Vajon nem mindnyájan ezért a titokért élünk? Hogy földerítsük életünk nagy titkát, az Istent? S mit tettem én, hogy megoldjam a titkot, a magamét? Hogy ne csak higgyem, hanem tudjam is...?”

S ahogy ott ült és ezeken töprengett, egyszerre csak eszébe jutott mindaz, ami az öreg Hiribivel összefüggött. Mindaz, ami harmincöt évvel azelőtt ott abban a messzi kis erdélyi falucskában történt. Mindaz, amit akkor gondolt és érzett... s hirtelen, mint valami rettenetes, pánikszerű fölismerés szakadt reá hirtelen a tudat, hogy harmincöt éven keresztül elmulasztott valamit. Elmulasztott tovább menni egy megtalált nyomon, mely talán Isten nyoma volt s mely elvezette volna a tudáshoz. Elmulasztotta azt, ami életének a feladata volt talán: bizonyságot szerezni arról, kézzelfogható bizonyságot, hogy van Isten! Hogy van, mert nyoma van, amit követni lehet. Hogy van, mert akar valamit. Mert cselekszik, fizikai törvények ellenére is, ha szükséges, hogy életben tartsa azokat, akikkel terve van!

Izgalmában fölugrott. Fel-alá járt, hátán összetett kezekkel. Emlékezett, hogy annak idején adatokat írt bele egy füzetbe, s hogy ezeknek az adatoknak a nyomán kellett volna tovább kutatni Istent, mint ahogy egy bonyolult képlet után kutat lombikjai között a vegyész, az elemek titkait nyomról nyomra követve. Isten is egy bonyolult képlet, melynek elemei az emberi életek, s aki az őáltala megjelölt életek titkát megfejti, következtetni tud a megsejtett egészre. S neki szeme előtt jelölt meg az Isten hat emberi életet s ő hűtlenül megfeledkezett erről!

Izgatottan túrta össze fiókjait a füzet után. Remegett a keze: ha elvesztek az adatok, Isten nyoma is elveszett! Isten harmincöt évvel ezelőtt otthagyta szeme előtt lába nyomát a gáton, csak követnie kellett volna s ő Istent hirdetve megfeledkezett a nyomról, mely mögött Isten maga rejtőzött, titok ködébe burkolva. Ezt a ködöt, ezt kellene eloszlatni! Talán nem késő még! Talán ez a nagy feladat, amiért élnie kellett, s lám ő is csak vénségére döbbent rá, akár a bolond Hiribi!

A füzet nem volt sehol. Feltúrta a könyves szekrényeket, a fiókokat, mindent. A füzet nem volt sehol. Hajnalodott már, amikor eszébe jutott egy ócska öreg láda fent a padláson.

A littletowni segédlelkész, egy vidám, fiatal amerikai fiú, éppen reggeli tornáját végezte a gyepen, amikor meglátta az öreg Baradlayt lefele jönni a padláslépcsőn. Döbbenve mered reá. még ilyen öregnek nem látta soha. Arca fakó volt és ráncos, ősz haja borzolt. Görnyedt tartással ereszkedett alá a meredek lépcsőn, egyik keze a korlátot markolta, másik görcsösen szorított valami ócska fekete füzetet. A segédlelkész úgy tornaruhában odaszaladt hozzá.

– Jó reggelt nagytiszteletű uram! Nem jól érzi magát?

Az öreg pap fáradt arcán különös, gyerekes mosoly rángott végig.

– Dehogynem, kedves fiatal barátom, dehogy is nem! Soha ilyen jól nem éreztem magamat, higgye el! Megtaláltam valamit, amit harmincöt évvel ezelőtt elvesztettem! Mintha csak magamat találtam volna meg!

Csillogtak a szemei, akárha könnyek lettek volna benne. A keze is olyan különösen reszketett. A segédlelkész hosszasan nézett utána és arra gondolt, amire minden fiatal gondol néha: milyen rossz lehet öregnek lenni. És aztán arra: ha nyugdíjba menne az öreg, én lennék a littletowni lelkész...

És úgy is történt igazán. Még hamarabb, mint gondolta volna. Reverend Baradlay nyugdíjazását kérte. Vett magának Littletown fölött, az erdők szélén, egy kicsi házat, oda átvitette minden holmiját. Önmaga pedig útlevelet kért Európába. „Átmegyek kissé, hogy megnézzem még egyszer azt a földet, amelyiken születtem. s ahol élnem kellett volna, ha az emberek országa Isten országa lenne.” Barátai igyekeztek lebeszélni erről. „Nem jó az” mondták „visszatérni oda, ahol az ember fiatal volt. Ahol az ember valamikor otthon volt. A világ változik, az emberek változnak és szomorú az, ha idegennek érezzük magunkat ott, ahol valamikor otthon voltunk. Európa nagyot változott azóta s akinek honvágya van a régi Európa után, az ne térjen vissza az újba.” Így mondták a barátok. De az öreg Baradlay tiszteletes csak mosolygott. „Valamit elmulasztottam volt annak idején” mondta ilyenkor „s azt most jóvá kell tegyem. Meg kell keressek hat embert.” „Ki tudja, hol vannak azóta” csóválták a barátok a fejüket „nehéz ennyi idő múlva megtalálni valakit, két világháború után...” De az öreg Baradlay csak mosolygott titokzatosan. „Istennek minden lehetséges” mondta és egy szép napon hajóra ült.

Ez történt 1949 júniusában.

Forrás: Wass Albert: Elvész a nyom - részlet